Szegény volt a molnár, s nyakán élt a fia.
Egyetlen szamarát el kellett adnia.
Hogy kényes bokáit kőben meg ne zúzza,
lábainál fogva fölkötik egy rúdra,
vállukra veszik, és mennek a teherrel,
a molnár és fia. Szembejön egy ember,
s elkezd hahotázni:”Viszik a szamarat!
Nem a csacsi hármuk közt a legszamarabb!”
Hallja ezt a molnár.”Némi igazsága
van a jó embernek – mondja. – Mégse járja,
hogy míg mi izzadunk, ez rúdon hintázzon.
Coki, szürke!” – mennek: fiú a szamáron,
s csak úgy gyalogszerrel utánuk a molnár.
„Nézd a lapajt! – szól egy szemközt jövő polgár –
pöffeszkedik fönn a csacsiján, és hagyja,
hogy gyalog kullogjon utánuk az apja!”
„Így igaz” – gondolja a fiú, leszállva
maga helyett apját ülteti szamárra,
s ő utánuk ballag. – Szól megint egy ember:
„Nem szégyell így bánni egy szegény gyerekkel!
Maga szamáron jár, s fia holtra fárad!”
„Igaz” – szól az öreg, s hátraint fiának,
üljön föl mögéje. Így kocognak most már
egy szamáron ketten: fia meg a molnár.
Mennek egy darabot. Jön valaki ismét.
„Nézzétek! – kiáltja. – Milyen eszenincs nép!
Szerencsétlen jószág! Hogy is nem sajnálják?
Addig hajszolják, míg betörik a hátát.”
Leugrik a fiú, lesegíti apját,
a csacsi vidáman ugrándozik. Hagyják,
hadd élje világát, mórikáljon, fusson.
Szaporán lépkednek utána az úton.
Újra jön egy ember. „Szavamra! – kiáltja –
úgy látszik, a világ a bolondját járja:
úrrá lett a szamár, kedvére poroszkál,
s lohol a nyomában fiastul a molnár!”
Erre már a molnárt elfogja a méreg.
„Bolond, ki megfogad minden szóbeszédet!
Nem érdekel eztán senki fecsegése.
Mától nem adok, csak a magam eszére.”