Skip to content

La Fontaine: A molnár, a fia meg a szamár

    A molnár, a fia meg a szamár

    Szegény volt a molnár, s nyakán élt a fia.
    Egyetlen szamarát el kellett adnia.
    Hogy kényes bokáit kőben meg ne zúzza,
    lábainál fogva fölkötik egy rúdra,
    vállukra veszik, és mennek a teherrel,
    a molnár és fia. Szembejön egy ember,
    s elkezd hahotázni:”Viszik a szamarat!
    Nem a csacsi hármuk közt a legszamarabb!”
    Hallja ezt a molnár.”Némi igazsága
    van a jó embernek – mondja. – Mégse járja,
    hogy míg mi izzadunk, ez rúdon hintázzon.
    Coki, szürke!” – mennek: fiú a szamáron,
    s csak úgy gyalogszerrel utánuk a molnár.
    „Nézd a lapajt! – szól egy szemközt jövő polgár –
    pöffeszkedik fönn a csacsiján, és hagyja,
    hogy gyalog kullogjon utánuk az apja!”
    „Így igaz” – gondolja a fiú, leszállva
    maga helyett apját ülteti szamárra,
    s ő utánuk ballag. – Szól megint egy ember:
    „Nem szégyell így bánni egy szegény gyerekkel!
    Maga szamáron jár, s fia holtra fárad!”
    „Igaz” – szól az öreg, s hátraint fiának,
    üljön föl mögéje. Így kocognak most már
    egy szamáron ketten: fia meg a molnár.
    Mennek egy darabot. Jön valaki ismét.
    „Nézzétek! – kiáltja. – Milyen eszenincs nép!
    Szerencsétlen jószág! Hogy is nem sajnálják?
    Addig hajszolják, míg betörik a hátát.”
    Leugrik a fiú, lesegíti apját,
    a csacsi vidáman ugrándozik. Hagyják,
    hadd élje világát, mórikáljon, fusson.
    Szaporán lépkednek utána az úton.
    Újra jön egy ember. „Szavamra! – kiáltja –
    úgy látszik, a világ a bolondját járja:
    úrrá lett a szamár, kedvére poroszkál,
    s lohol a nyomában fiastul a molnár!”
    Erre már a molnárt elfogja a méreg.
    „Bolond, ki megfogad minden szóbeszédet!
    Nem érdekel eztán senki fecsegése.
    Mától nem adok, csak a magam eszére.”

    Pin It on Pinterest