János bácsi felállította a tuskót, méricskélte, méricskélte, aztán hirtelen magasba lendítette a fejszét, s nagy erővel rávágott. A tuskó rövid, száraz reccsenéssel esett ketté. Aztán még két-három hatalmas ütés, s János bácsi már szépen fel is aprította. Sanyinak az volt a dolga, hogy az aprófát összeszedje, és bevigye a tornácra.
A következő fadarab egy idomtalan bükkfagörcs volt, kérge alatt korhadt, szújáratos. János bácsi odaigazította a favágótőkére, méricskélte, méricskélte, majd jó erősen belevágott. A tuskó apró darabokra robbant szét.
– No, ez aztán korhadt! – morgott az öreg, s ímmel-ámmal szedegette össze a taplós, reves fadarabokat. – Hát ez mi a csoda? – hajolt le hirtelen olyan mélyen, hogy a szakálla majd belelógott a hóba.
Sanyika odafutott, hadd lássa, mit bámul a hóban az öreg.
– Nézd csak, nézd! Egy kicsi béka! – dörmögött János bácsi. Lehajolt, s egy ujjal megsimogatta a béka hátát.
– Hát ez honnan kerülhetett ide a hóra? – álmélkodott Sanyika: ő is lehajolt, s nagy szakértelemmel nézte, nézegette a békát.
– Abbizony, varangyosbéka! – állapította meg János bácsi. – Úgy látszik, ősszel elbújt a fa odvába vagy valami likba a kéreg alatt, összezsugorodott, s úgy aludta téli álmát. A fát aztán kivágták, feldarabolták, s kérgestül ideszállították. így került hozzánk ez a va- rangyos, téli vendégségbe! Hm, hm, no gyere, vigyük be a házba. A melegben majd felébred . . .
János bácsi megfogta, markába vette a varangyot, bevitte a házba, betette egy dobozba, s lerakta a kályha mellé a sarokba.
Sanyi melléje ült, s várni kezdte, mikor ébred fel a varangyos. De végül elunta, s elment játszani.
Ebéd után János bácsi megszólalt a kályha mellett:
– Gyere gyorsan! Ébredezik a kis jószág!
Sanyika odafutott a kályhához, s belekandikált a dobozba.
– Már mozgatja a lábacskáit! – ujjongott. – Megsimogathatom?
-Persze hogy meg. Ne félj, nem harap! – válaszolt János bácsi.
– Nem is attól félek, hogy harap – sértődött meg Sanyika -, de ha hozzányúl az ember, azt mondják, szemölcsös lesz a keze!
-Mesebeszéd! – nyugtatta meg az öreg. – A varangyhoz nyugodtan hozzányúlhatsz, sőt a kezedbe is veheted, semmiféle szemölcsöd nem lesz tőle. Ez csak afféle babona! Sanyika már erre a bátorításra óvatosan megsimogatta a béka rücskös hátát. A kis állat csendesen kuporgott a doboz sarkában, s álmosan pislogott – úgy látszik, nemigen akaródzott magához térnie hosszú álmából.
-Tavasszal majd kiengedjük a kertbe – szólt János bácsi. – Hadd fogdossa össze a kártékony hernyókat, házatlan csigákat, rovarokat! Még házat is építünk neki valami nagy kő alatt.
– Ő lesz nálunk a csősz, ugye? – örvendezett a gondolatnak Sanyika.
– De még milyen csősz lesz! – toldotta meg az öreg. – Még fizetést is kap, ha jól látja el a hivatalát. – És mosolygott a bajusza alatt.
– Mit kap? – kérdezte Sanyika csillogó szemmel.
– Mit? Minden napra egy kövér hernyót s két bundásbogarat. Méghozzá tőled, fiacskám! – mondta, s jókora barackot nyomott a Sanyika feje búbjára.
(Orosz népmese nyomán)