János bácsi felállította a tuskót, méricskélte, méricskélte, aztán hir­telen magasba lendítette a fejszét, s nagy erővel rávágott. A tuskó rövid, száraz reccsenéssel esett ketté. Aztán még két-három hatal­mas ütés, s János bácsi már szépen fel is aprította. Sanyinak az volt a dolga, hogy az aprófát összeszedje, és bevigye a tornácra.

A következő fadarab egy idomtalan bükkfagörcs volt, kérge alatt korhadt, szújáratos. János bácsi odaigazította a favágótőkére, méricskélte, méricskélte, majd jó erősen belevágott. A tuskó apró darabokra robbant szét.

– No, ez aztán korhadt! – morgott az öreg, s ímmel-ámmal sze­degette össze a taplós, reves fadarabokat. – Hát ez mi a csoda? – hajolt le hirtelen olyan mélyen, hogy a szakálla majd belelógott a hóba.

Sanyika odafutott, hadd lássa, mit bámul a hóban az öreg.

– Nézd csak, nézd! Egy kicsi béka! – dörmögött János bácsi. Le­hajolt, s egy ujjal megsimogatta a béka hátát.

– Hát ez honnan kerülhetett ide a hóra? – álmélkodott Sanyika: ő is lehajolt, s nagy szakértelemmel nézte, nézegette a békát.

– Abbizony, varangyosbéka! – állapította meg János bácsi. – Úgy látszik, ősszel elbújt a fa odvába vagy valami likba a kéreg alatt, összezsugorodott, s úgy aludta téli álmát. A fát aztán kivágták, fel­darabolták, s kérgestül ideszállították. így került hozzánk ez a va- rangyos, téli vendégségbe! Hm, hm, no gyere, vigyük be a házba. A melegben majd felébred . . .

János bácsi megfogta, markába vette a varangyot, bevitte a ház­ba, betette egy dobozba, s lerakta a kályha mellé a sarokba.

Sanyi melléje ült, s várni kezdte, mikor ébred fel a varangyos. De végül elunta, s elment játszani.

Ebéd után János bácsi megszólalt a kályha mellett:

– Gyere gyorsan! Ébredezik a kis jószág!

Sanyika odafutott a kályhához, s belekandikált a dobozba.

– Már mozgatja a lábacskáit! – ujjongott. – Megsimogathatom?

-Persze hogy meg. Ne félj, nem harap! – válaszolt János bácsi.

– Nem is attól félek, hogy harap – sértődött meg Sanyika -, de ha hozzányúl az ember, azt mondják, szemölcsös lesz a keze!

-Mesebeszéd! – nyugtatta meg az öreg. – A varangyhoz nyu­godtan hozzányúlhatsz, sőt a kezedbe is veheted, semmiféle sze­mölcsöd nem lesz tőle. Ez csak afféle babona! Sanyika már erre a bátorításra óvatosan megsimogatta a béka rücskös hátát. A kis állat csendesen kuporgott a doboz sarkában, s álmosan pislogott – úgy látszik, nemigen akaródzott magához tér­nie hosszú álmából.

-Tavasszal majd kiengedjük a kertbe – szólt János bácsi. – Hadd fogdossa össze a kártékony hernyókat, házatlan csigákat, rovarokat! Még házat is építünk neki valami nagy kő alatt.

– Ő lesz nálunk a csősz, ugye? – örvendezett a gondolatnak Sa­nyika.

– De még milyen csősz lesz! – toldotta meg az öreg. – Még fize­tést is kap, ha jól látja el a hivatalát. – És mosolygott a bajusza alatt.

– Mit kap? – kérdezte Sanyika csillogó szemmel.

– Mit? Minden napra egy kövér hernyót s két bundásbogarat. Méghozzá tőled, fiacskám! – mondta, s jókora barackot nyomott a Sanyika feje búbjára.

(Orosz népmese nyomán)