Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: „Fele országom, kincstáram legszebb smaragdja, karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az embernek, aki megutáltatja velem a palacsintát.” Kriszti királykisasszonynak nyomós…

Vacskamati igencsak működött. – Úgy fogtok tisztelni, mint a sicc – mondta működés közben. És zörgött-börgött az üvegekkel, pancsikált a gyanús lében, labdázgatott a ványadt barackokkal. Na persze Aromo azonnal elhúzta a száját. – Ha egy macskaféle azt mondja, hogy sicc, annak jó vége nem…

A faluvégen laktak a molnárék, a patak mellett, takaros kis házacskában. Igaz, a kéményből hiányzott egy darab, meg a tetőn is tátongott egy-két jókora lyuk, de azért takaros ház volt, hiszen rezgő nyárfa állt az udvarában, rozmaring nőtt a csonka kéményen, a tetőn meg egész…

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak,…

– Mit nem képzel?! – ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén. – Hogyhogy mit képzelek?! – emelte fel a hangját az első vevő. – Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!…

(A Négyszögletű Kerek Erdő részlet) Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen – egyszóval úgy, ahogy szokott. – Mikkamakka, ugye te mindent tudsz? – kérdezte reménykedve. Mikkamakka elég komor képet vágott. -Egyszer beszéltünk már erről – mondta mogorván. – Na ugye! – mondta…

Éppen mély álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeresbogáncson. A világ már kezd összeállni a szemem előtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a levélrengetegen… de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös,…

Ödönke házat épített. Tízemeletest. Összedőlt egyszer, újrakezdte; összedőlt kétszer, újrakezdte. Harmadszorra állt a ház. A földszint és rajta a tíz emelet. Ödönke boldogan dörzsölte a kezét. – Megnézem belülről is – mondta, és belépett a kapun a földszintre. – Szervusz, Földszint! – mondta. – Megnézném…

Egyszer fába szorult egy hernyó. Jó magas fa legfelső ágába. És jajgatott, jajongott, sírt keservesen. Szép hernyó volt. Piros vonalakkal meg kékekkel csíkozott. És természetesen sárgákkal is. A szeme, mint két rubin. Vagy három rubin, mert nem tudom pontosan, hány szeme volt a hernyónak. De…

– Én vagyok a legnagyobb király – kiáltotta Hapci király. – Te vagy a legnagyobb – zúgták az udvaroncok. – Nem félek semmitől – folytatta Hapci király. – Nem félsz semmitől – búgták az udvaroncok. – Csak a náthától – suttogta Hapci király. – Hess,…