Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messzire volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a…

Egyszer régen, amikor még több volt a hal, mint a horgász, és nem volt a folyók mentén ekkora nagy sürgés-forgás, élt a kicsi csíki Oltban élt egy csuka, hasonlót még én sem tudnék kitalálni, hogyha horgászember volnék. Nem is élt, de uralkodott. Ő volt a…

Tavaszodik, virág nyílik: hóvirág, ibolya. Összeszedtem, mit csak leltem, ebbe a kis csokorba. Tavaszodik, a hegyekről patakokba fut a hó. Soká éljen, édesanyám, S még száz évet nagyanyó!

Ül a tél a hegy tetején. Fehér kucsma van a fején. A hátán meg fehér suba. Készülődik a faluba. Tápászkodik, fölkel s jövet fehér terveket szövöget. Szórja, hinti, hol elhalad, két marokkal a friss havat. Fehéredik domb és lapály. Olykor-olykor a tél megáll. Gondos gazdaként…

Megjött a tavasz, leterítette a köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén. – No míg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő…

Ballag már az esztendő, vissza-visszanézve, nyomában az öccse jő, vígan fütyörészve. Beéri az öreget s válláról a terhet legényesen leveszi, pedig még csak gyermek. Lépegetnek szótlanul s mikor éjfél eljő, férfiasan kezet fog Múlttal a Jövendő.

Jön már az ismerős, széllábú, deres ősz. Sepreget, kotorász, meg-megáll, lombot ráz. Lombot ráz, diót ver, krumplit ás, szüretel. Sóhajtoz nagyokat s harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Szemerkél az őszi eső, szomorkodik a diófa, nem búsulna, ha a nyári viselete most megvolna. De letépte a cudar szél pompázatos szép ruháját, pedig azt még a zuhogó záporok is respektálták. De leginkább azon búsul, hogy azok is elszeleltek, akik árnyas lombja között nyáron által…