Tavaszodik, virág nyílik: hóvirág, ibolya. Összeszedtem, mit csak leltem, ebbe a kis csokorba. Tavaszodik, a hegyekről patakokba fut a hó. Soká éljen, édesanyám, S még száz évet nagyanyó!

Ül a tél a hegy tetején. Fehér kucsma van a fején. A hátán meg fehér suba. Készülődik a faluba. Tápászkodik, fölkel s jövet fehér terveket szövöget. Szórja, hinti, hol elhalad, két marokkal a friss havat. Fehéredik domb és lapály. Olykor-olykor a tél megáll. Gondos gazdaként…

Megjött a tavasz, leterítette a köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén. – No míg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő…

Ballag már az esztendő, vissza-visszanézve, nyomában az öccse jő, vígan fütyörészve. Beéri az öreget s válláról a terhet legényesen leveszi, pedig még csak gyermek. Lépegetnek szótlanul s mikor éjfél eljő, férfiasan kezet fog Múlttal a Jövendő.

Jön már az ismerős, széllábú, deres ősz. Sepreget, kotorász, meg-megáll, lombot ráz. Lombot ráz, diót ver, krumplit ás, szüretel. Sóhajtoz nagyokat s harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Szemerkél az őszi eső, szomorkodik a diófa, nem búsulna, ha a nyári viselete most megvolna. De letépte a cudar szél pompázatos szép ruháját, pedig azt még a zuhogó záporok is respektálták. De leginkább azon búsul, hogy azok is elszeleltek, akik árnyas lombja között nyáron által…

Fakó lovon léptet, dünnyög, dudorászgat. Számbaveszi minden kincsét a határnak. Megnézi a krumplit, a tengeri táblát: messziről meglátszik, ha jól megkapálták. Aztán gyalogosan a kertekhez kószál: leng utána egy-egy ezüstfehér hajszál. S amint megy, a fákról alma, dió, körte, szilva, barack pottyan elébe a földre….

Őszi réten lila-fehéren csak viríts, csak viríts, menyasszony-ruhás kikerics. Eljön érted szép vőlegényed csupadér, csupadér, fehér lesz minden, hófehér.

Volt egyszer egy ember, volt szakálla kender, cseremakk pipája, lapi a dohánya. És hogy lenne mindig pipája, dohánya, felköltözött lakni egy nagy cserefára. Ott egész nap füstölt, a füsttől meg prüszkölt. És addig mind füstölt, addig-addig prüszkölt, odalett a fának minden makkja, lombja, se pipa,…

Van egy kisszék, háromlábú, három lába: három bábu. Egyik: Billeg, másik: Ballag, harmadik meg: Billegballag. Így a kisszék meg nem állhat, szidja is a három lábat. Állj meg, Billeg! Nyughass, Ballag! Ne lipinkázz, Billegballag! De ők aztán csak azért se, nem hallgatnak a kisszékre. Billeg…