Skip to content

Donászy Magda: Napraforgó

    Napraforgó

    Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

    – Szükség lesz rá hóba’, fagyba’, jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.

    Pár hét múlva sebbel-lobbal megjött a tél bunkósbottal. Lépte nyomán minden fagyott. Megálltak a kis patakok.

    Odafenn a magas égen felhők ültek hófehéren. Aztán egyre lejjebb szálltak, majdnem súrolták a fákat.

    Esett a hó szüntelenül, erdőn, mezőm, a ház körül.

    Zsuzska reggel arra ébredt, frissen esett hó fehérlett erdőn, mezőn, dombon, hegyen. Szegény madár, most mit egyen?

    A madárnép ázva-fázva keresgette: hol találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem fagy oda a lába. De hiába, mindhiába: hó borul az egész tájra. Panaszolták a madarak:

    – Csip-csip! A mag mind ott maradt,új tavaszig a hó alatt.

    Zsuzska kiszólt:

    – Gyertek ide! Napraforgó reggelire!

    Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ugráltak: kapott enni a madárhad.

    Délben is szólt:

    – Van elég napraforgómag-ebéd!
    Így múlott el egy-két hónap. Már csak árnya volt a hónak: lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta: fogytán a mag! Alig-alig elegendő tavaszig. Legvégén csak egy szem maradt:

    – Kinek adjam, kis madarak? –

    – Ne adj engem senkinek se, ültess el a kis kertedbe!

    Mondta volna talán tovább, de a lics-pocs udvaron át Csuri veréb odaröppent. Elcsente, s már vitte ott fent. Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe déli szél jött lelkendezve.

    – Mi újság van? – tátogatott, s kiejtette a csöpp magot. De akkor már azt se bánta, tavaszt érzett a határba’.

    Emitt nyíló hóvirágot, amott ennivalót látott. – Mikor a mag földre esett, nyújtózkodott egy keveset. A föld alá furakodott, duzzadt, dagadt, püffadózott. A megolvadt, hótól ázott, puha földben kicsírázott. Kerekedtek a levelek, szára nagyra növekedett.

    Zsuzska mérte, méricskélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőttön nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőtte a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott. Nemsokára aranytányér lett virága, s addig nézte fenn a napot, amíg beértek a magok. Mikor elhullott a szirma, súlyos fejét alig bírta.

    Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

    – Szükség lesz rá hóba’, fagyba’, jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.

    Pin It on Pinterest