Skip to content

Móra Ferenc: A fűzfáról, aki szépet álmodott

    A fűzfáról, aki szépet álmodott

    Mikor a Tisza-parti füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet.

    – Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.

    A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze, s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.

    – Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.

    – Én nem akarok százesztendőskoromban szétporladni – feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.

    – Csitt, csitt! – zúgták haragosan a szakállas öreg füzek. – Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már Tél király szélparipái?

    „Mi közöm hozzájuk?” – akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák, s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom, s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.

    Arról se tudott semmit, hogy mikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben, s kivágtak egy-két veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:

    – Ne bántsd, hadd vastagodjon még.

    A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, mikor fölébredtek a téli álomból, összesúgtak kilevelesedett ágaikkal:

    – Nini, hát ezt mi lelte?

    Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben sem akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.

    Mikor nagy sokára kipattant a szeme, az volt első kérdése a többi fákhoz:

    – Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?

    – Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával – zizegte szelíden az egyik fa. – Méhek döngicséltek körülöttem, és gyűjtögették rólam a mézet.

    – Én még szebbet álmodtam – susogta a másik. – Ágakat szedtek rólam az emberek, és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.

    – Én a szegény emberek öröme voltam – mesélte a harmadik. – Hajlós vesszeimből kosarat fontak, s engem áldottak, mikor a munkájuk árán kenyeret vettek.

    A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő is álmodott.

    – Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó porontyok a jóságomért.

    – Mit fecsegtek összevissza? – hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. – Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe, és onnan néztem le rátok!

    Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki sem álmodott közülük.

    – Hát ez a seb mitől van a lábadon? – kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.

    – Micsoda seb? Ez itt? Észre se vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz erővel felébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.

    S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.

    Jöttek a vidám gyerekek, és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek, és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai, és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat, és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki, és nem áldotta meg senki.

    Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt és haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.

    – Tudod mit, apám? – ugrott oda a leveletlen fácskához. – Nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.

    S mire a csillagok feltünedeztek, a nagyravágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.

    – Micsoda lárma ez? – riadtak fel bosszúsan éjszakai álmukból a füzek.

    A szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével.

    – Nem sokat ér ennek a tüze se.

    – Nyers fának hideg a parazsa – mondta az öreg halász.

    A kihűlt hamut fölkapta a szél, és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan, csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó füzek levelére.

    Pin It on Pinterest