Másnap Pöszke feljött hozzám, pedig nem szokott. Mindig én egyek le hozzájuk.
– Mutasd meg, hogy a te iskolatáskádban mi van – kérte. – Mert az enyém olyan üres, és szeretném berendezni.
Szerencsére anyukám még nem volt otthon, így kiboríthattam mindent a földre. Mire nagymamám észrevenné, addigra visszarakom. Pöszke mindent külön fölemelt, megnézett és megkérdezte:
– Ez mire jó?
– Ebből tanuljuk a betűket. Olvasni.
– És ez mire jó?
– Ebbe írunk.
– És ez mire jó?
– Ezzel mérünk.
– És ez mire jó?
– Ezeket rakosgatjuk, kiválasztjuk, ahogy a tanító néni mondja.
– És ez mire jó?
– Ebben tartjuk a betűket.
– És ez mire jó?
– Ezzel dobjuk ki a számokat.
– És ez mire jó?
– Ebből énekelünk.
– És ez mire jó?
– Ezt vesszük fel, ha tornázunk vagy futunk vagy labdázunk.
– És ez mire jó?
– Erre tesszük a rajzlapot.
Végre a gyurmához, a zsírkrétához, a gombfestékhez és az ecsetekhez ért.
– Ezt tudom, hogy mire jó! Ezzel gyurmázol, ezzel rajzolsz, ezzel festesz és ebbe mosod ki az ecsetet! És ez mind van nekem
is. Akkor ezeket beleteszem az iskolatáskámba. Meg a színes ceruzákat is.
A tévében éppen a reklám ment.
– Nézzük? – kérdeztem Pöszkét. De nem akarta.
– Inkább játsszunk mirejót – mondta. És azóta folyton mirejót játszunk. Azért jó játék a mirejó, mert nem kell hozzá semmi, csak mi ketten, meg azért is, mert akárhol lehet játszani, az utcán, a lépcsőházban, a liftben, az ABC-áruházban és otthon is, ha rossz az idő. Meg azért is jó játék, mert mi találtuk ki.
Eleinte mindig a Pöszke kérdezett és én válaszoltam.
– Mire jó, ha megtanulod a betűket? – kérdezte Pöszke.
– Mindent el tudok olvasni, amit leírtak – válaszoltam én.
– És hol vannak a betűk? – kérdezte Pöszke.
– A legtöbb a könyvekben van, de mindenütt vannak – mondtam én.
– Itt is? – kérdezte Pöszke és körbeforgott az utcán, mert éppen az ABC-ből jöttünk a mamájával.
– Itt nincsenek is betűk! Lehet, hogy a Pöszke is tudta, hogy az utca is tele van betűkkel, de úgy tett, mintha nem tudná. Én meg már nem emlékeztem, hogy óvodás koromban tudtam-e. Megmutattam Pöszkének, hogy mennyi betű van az utcán. A boltokban meg a vendéglőkön neonból, a kirakatokban kézzel írva, a házak falán fényes táblákon, a kapuk mellett a házitelefonoknál kis keretben, a teherautók
oldalán színes festékkel, a hirdetőoszlopokon, csak soroltam, és nem akart vége lenni.
Most jöttem rá, hogy eddig én se tudtam, hogy mennyi betű van az utcán.
– És mire jó, ha ezt a sok betűt mind elolvasod? – kérdezte Pöszke. Kicsit megijedtem, hogy most majd azt kéri: olvassam fel neki az egész utcát, de szerencsére nem kérte. Csak egyet-kettőt. Egy táblára mutatott a tejbolt ajtaján.
– Itt mi van kiírva?
– Zárva – olvastam egész folyékonyan.
– Hát azt mindenki látja – vont vállat Pöszke –, ahhoz nem kell megtanulni olvasni!
– Akkor mást olvasok neked – mutattam egy nagy táblára, amely a járdán állt három lábon.
– Tudod, mi van ideírva? – Pöszke nem tudta. – Vigyázat! A tetőn dolgoznak! – olvastam szép hangosan. Mindenki fölnézett a tetőre, Pöszke mamája is. A tetőn nem volt senki. Pöszke rám nézett.
– Hát itt nem dolgozik senki!
– Azért mi még vigyázhatunk – mondtam.
– Nagyon igazad van, fiacskám – mondta egy ismeretlen néni –, a múltkor nekem majdnem a fejemre esett a cserép!
– Virágcserép? – kérdezte Pöszke, és ezen muszáj volt nevetni, mert elképzeltem a nénit virágcseréppel a fején.
– Tetőcserép – mondta a néni, és megigazította a kucsmáját. A cukrászda elé értünk. A kirakatban egy nagy, kézzel írt tábla volt. Nagyon szerettem volna, ha Pöszke megkérdi, hogy mi van odaírva. De nem kérdezte. Én kérdeztem őt.
– Tudod, mi van odaírva?
Pöszke vállat vont.
– Biztosan az, hogy diós-mákos bejgli kapható. Itt szoktuk venni karácsony előtt.
– Nem! – kiabáltam. – Nem bejgli! Hanem az, hogy Fagylalt kapható!
Pöszke nagyon megörült ennek, de a mamája nem annyira.
– Télen igazán nem kell fagylaltot ennetek – mondta –, és vacsora előtt meg egyáltalán nem! De addig könyörögtünk, hogy mégiscsak vett nekünk két kis tölcsérrel.
– Most láthatod, hogy mire jó, ha az ember tud olvasni – mondtam Pöszkének, és ő bólogatott. Mert jó volt a fagyi.