Skip to content

A szépséges nyírfa

    A szépséges nyírfa

    Élt a faluban egy öregember a feleségével. Igen nagyon szegények voltak, még kenyérrel, se lakhattak jól soha. Összeszedte egyszer az öregasszony a maradék tüzelőjét, hogy befűtsön a kemencébe, de nem tudott alágyújtani, mert nem volt aprófa a háznál.

    Azt mondta az öregasszony az emberének:

    – Eredj ki az erdőre, vágj ki egy nyírfát, aprófát hasogatunk belőle.

    Fogta az öreg a fejszét, és kibaktatott az erdőbe. Körülszemlélődött, melyik nyírfa lenne a legalkalmasabb. Nem sokáig keresgélt: mindjárt meglátott egy szépséges szép nyírfát. Odament hozzá, ki akarta vágni, de amint meglendítette a fejszéjét, egyszer csak susogni kezdtek a nyírfa levelei, himbálózni az ágai.

    A nyírfa lehajolt az öreghez, és emberi nyelven könyörgött:

    – Essék meg a szíved rajtam, öregapó! Ne vágj ki! Mindent megteszek, amit csak kívánsz!

    Elhőkölt az öregember, még a fejszét is kiejtette a kezéből.

    ,,Hetvenhét évet megértem, de ilyen csodát még nem láttam!” – mondta magában. Nem bántotta a nyírfát. Hazaballagott, és azt mondta a feleségének:

    – Hoztam volna egy szép kis rönköt aprófának, de a nyírfa emberi hangon szólított meg:

    ,,Ne bánts engem, öregapó! Mindent megadok, amit csak kívánsz!”

    No, én hajlottam a szavára, nem vágtam ki.

    – Lám! Nem akarja a nyírfa, hogy kivágják! – kiáltotta az öregasszony.

    – Eredj csak, törj le róla legalább egy ágat, hadd legeljék a báránykáink! És visszakergette az emberét az erdőbe. Az öregapó mindjárt meglátta a szépséges nyírfát.

    Odament hozzá, meghajolt előtte, és így szólt:

    – Rám parancsolt az asszony, törjem le az ágadat, ha már téged nem vágtalak ki. A báránykáinkat akarja etetni a leveleiddel. – Ne vágj ki, apóka – könyörgött a nyírfa -, és ne törd le az ágamat se! Kívánjon akármit az anyóka, teljesítem! Mit tehetett az öregember, hazaballagott.

    Elcsodálkozott, amikor hazaért: halomszámra állt az udvarán az aprófa! – No, asszony, látod-e, mennyi aprófánk van!

    De az öregasszony nekitámadt:

    – Miért csak gyújtóst kértél a nyírfától? Be kellene fűteni a kemencébe, tüzelőnk meg nincs. Eredj, kérj tőle fát! Kiabálva, szitkozódva kergette vissza az öreget az erdőbe.

    Fogta az öreg a fejszéjét, elindult. Odacammogott a nyírfához, meghajolt előtte, és elmondta kérését: – Adj nekünk tüzelőt, szépséges nyírfa: elfogyott a fánk, nincs mivel befűtenünk!

    – Eredj haza, öregapó: meglesz, amit kértél – felelte a nyírfa. Fogta magát az öreg, hazament. Amikor a ház elé ért, csak elámult: tele volt az udvar fával!

    Felfűrészelt, összehasogatott, halomba rakott fával. De az öregasszony még most is elégedetlen volt. – Miért csak fát kértél a nyírfától? Hiszen egy maroknyi lisztünk sincs! Eredj vissza, kérj tőle lisztet is!

    – Nem tehetem, hallod-e! Az imént kértem tőle fát! Rárivallt az öregasszony az emberére, szidta, mint a bokrot. Fogta a piszkafát, és kikergette a házból.

    Vette az öreg a fejszéjét, és nagy búsan kiment az erdőre. Megállt a szépséges nyírfa tövében, meghajolt előtte, és kérlelni kezdte:

    – Nyírfácska, szépséges fehér nyírfa! Megint elküldött hozzád az asszony, hogy, kérjek tőled lisztet. Segíts rajtunk, ha tudsz, adj egy kevéske lisztet!

    -Eredj, öregapó, haza: meglesz, amit kértél – mondta nyájasan a szépséges nyírfa. Megörült az öreg, hazaindult, sebesen szedte a lábát. Ment egyenesen a kamrába. Hinni se merte, hogy lisztje lesz. Belépett – hát, színig tele volt a kamrája liszttel! Úgy megörült az öreg, olyan jókedve kerekedett, hogy minden régi baját, nyomorúságát elfeledte.

    „No – gondolta -,, nem lesz többé gondunk kenyérre!” Bezzeg az öregasszony, amint meglátta az emberét, kiszaladt a házból, és szidta, szapulta, jól leteremtette:

    – Vén bolond, te fajankó, tökfej! Hát mért csak lisztet kértél? Lódulj, oktalan, kérj tőle két láda aranyat! Hozzávágta a vízhordó rudat, és kikergette. Elindult nagy búsan a szegény öreg, kibandukolt az erdőbe.

    Odament a nyírfához, meghajolt előtte, és felkiáltott neki:

    – Szépséges nyírfa! Megint elküldött hozzád az asszony: két láda aranyat kér…

    – Menj, öreg, menj: megadom, amit kértél – mondta a nyírfa. Hazaindult az öregember. Odaért a házuk elé, benézett az ablakon, és mit látott? Ott ült az asszony a lócán, aranypénzben válogatott. Csak úgy csillogtak, ragyogtak kezében az aranyak!

    Belépett az öreg a házba: két láda állt az asztal mellett, telis-tele arannyal. Akkor már az öreg is elvesztette józan eszét.

    Ő is nekiállt aranyat számlálni.

    – Jól el kell rejtenünk ezt az aranyat, nehogy meglássa valaki! – mondta az öregasszony.

    – Úgy bizony! – felelte az öreg.

    – Mert ha megtudják, hogy ennyi aranyunk van, még elkunyerálják vagy elveszik tőlünk! Gondolkodtak, tanakodtak, aztán a pincébe rejtették az aranyat.

    Éltek, éldegéltek elégedetten, hogy annyi pénzük van. Csakhogy az arany nem hagyta nyugton őket, éjjel-nappal az járt az eszükben. Attól féltek, hogy valaki ellopja a ládákat. Törte a fejét az öregasszony, hogy őrizhetné meg az aranyat.

    Addig törte a fejét, míg kitalálta. Azt mondta az emberének:

    – Eredj, öreg, a nyírfához, kérd meg, hogy tegyen bennünket nagyon-nagyon félelmetessé. Hogy minden ember rettegjen tőlünk!

    Hogy elfusson előlünk mindenki! Mit tehetett az öregember, ment az erdőbe.

    Meglátta a szépséges nyírfát, meghajolt előtte, és elmondta kérését:

    – Tégy bennünket, szépséges nyírfa, erőssé és nagyon-nagyon félelmetessé! Olyan félelmetessé, hogy mindenki rettegjen tőlünk, mindenki elfusson előlünk, senki se bántsa az aranyunkat!

    Megsuhogtatta a nyírfa a leveleit, meghimbálta ágait, aztán azt mondta az öregnek:

    – Menj haza, öreg, amit kértél, teljesítem. Mindenki félni fog tőletek, nemcsak az emberek, de még az erdő vadjai is! Hazament az öreg, benyitott az ajtón.

    – No – mondta -, megígérte a nyírfa: nemcsak az emberek, de még az erdő vadjai is rettegnek tőlünk! Mind elfutnak előlünk!

    Alighogy ezt kimondta, sűrű barna szőr lepte el mindkettőjük testét. Kezük-lábuk mancsokká változott, a mancsokon karmok nőttek. Szólni akartak, de nem tudtak – csak morogni tudtak meg bömbölni. Mind a ketten medvévé változtak.

    Pin It on Pinterest