Ismeritek-e a Balatont? Pihentetek-e már kies partjain? Hallgattátok-e már a hullámok csacska beszédét, a nádasok súgását-búgását, a madarak kedves énekeit? Ha nem hallottátok még, akkor én most mesélek róla nektek.
Mert a hullámok, a nádasok, a madarak suttogását, énekét érdemes meghallgatni! Csodálatos regékről tudnak, szebbnél szebb meséket mondanak a régi időkről, amelyekről már az emberek megfeledkeztek. Ezt a szép regét is Tihany köves partjain üldögélve hallottam. Most nektek továbbadom.
Tihany partjait réges-régen ezüstföveny borította, az erdők tisztásain selyemfű nőtt, s csodálatos szökőkutak lövellték vízsugarukat a ligetek bokrai közt. Nem lakott még ekkor ember a félszigeten, csak egy vénséges banya, aki ott vert tanyát magának a legmagasabb tihanyi hegy barlangjában. A banyának világraszóló szép kecskenyája volt, szökőkutak vize mosta
szőrüket ezüstös fehérre, a balatoni selyemfű nevelte őket szép, kezes állatokká.
Az ezüstös nyáj s a banya is minden áldott este leereszkedett a Balaton partjára, kecskéi kortyoltak a hűsítő habokból, a banya meg gyönyörködött szépséges nyájában, s büszkén kiáltotta a Balatonnak:
– Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e?
A tréfás kedvű tihanyi visszhang ilyenkor mindig ráfelelte:
– Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e!!!
Bosszankodott is a vén banya minden este, de a tihanyi visszhang ellen tenni mit sem tudott. Sok víz csorgott el már a tihanyi szökőkutakon, amikor egy szép napon kedves pásztorlány, a Hold kistestvére hajtotta kecskéit a Balaton-partra.
Soha nem járt még arra. Megtetszett neki a selyemfű, a csillogó szökőkutak, a tihanyi erdők, a gyönyörűséges parti föveny.
Kapta magát, beszaladt az árnyas félszigetre, s kecskéi utána iramodtak. Meg sem álltak előbb, csak a szépséges fövenyen, a kecskék megöklelték a selymes hátú hullámokat. Nem is látott még a Balaton ilyen szép kecskéket soha életében, nem is csoda, hiszen a Hold udvarában nevelkedtek! Aranylott földig érő szőrmebundájuk, aranyból volt szarvacskájuk, s körmük meg vakító fehér, fehérebb az igazgyöngy fehérségénél.
A banya is megpillantotta a csodálatosan szép kecskenyájat. Azonnal észrevette, hogy a kecskék szebbek, kedvesebbek, játékosabbak az övéinél. No, menten felforrt az epéje. Eszébe jutott a tihanyi visszhang felelete. Hát mégiscsak van szebb az ő nyájánál! Meg is irigyelte. El is határozta, hogy elpusztítja a Hold kistestvérét, s az arany nyájat magának kaparintja.
A kedves pásztorlány mit se tudott a vénséges banya gonosz szándékáról. Annyira megtetszett neki a Balaton, hogy ha csak tehette, kiült a partjára, az ezüstös fövenyre, s énekelt, míg csak be nem alkonyodott. A tihanyi madarak a Hold kistestvérétől tanulták legszebb nótáikat, s azóta is fújják szakadatlanul! A kecskék meg eközben a szökőkutak körül ugrándoztak, a selyemfűben legelésztek. Igen jól érezték magukat. Néha még a messzi hegyek lábáig is elkóboroltak.
Egyszer is, amikor a kedves pásztorlányka a Balaton-parton ülve dalra tanítgatta a madarakat, s a nyája messze elkóborolt, a banya befogta ökreit arany ekéjébe, s olyan mély barázdát húzott a lány köré, hogy azon bizony a nyáj nem tudott volna keresztülugrani. Így akarta elválasztani a kecskéket kedves gazdájuktól. A pásztorlányka, amikor észrevette a banya mesterkedését, felugrott és elkezdett szaladni az árok felé, erős volt, edzett volt, biztos volt benne, hogy keresztülugorja.
Ekkor rettentő vihar kerekedett, és zúgva, bömbölve törtek át a hullámok a partokon. Próbált a leány menekülni erre is, nézett amarra is. De a hullámok sziszegve nyaldosták sarujának szíját, egykettőre beborították a pásztorlánykát. Még utoljára annyit tudott kiáltani:
– Gyertek, gyertek, édes kecskék! – s azzal elmerült.
Alighogy meghallották a kecskék a kiáltást, szedték a lábukat, csattogott fehér márványkörmük az ezüstös fövenyen. Rohantak kis gazdájukhoz. A banya kitárta előttük karját, haza akarta őket terelni az övéihez, hogy ezután neki legyen a világon a legszebb kecskenyája. No, ugyan az aranyszőrű nyájat hívogathatta, csalogathatta, szólítgathatta. Nem hallgattak azok rá. Rohantak egyenesen a hullámokba, magukkal sodorva a jajveszékelő banyát is, aki gonosztettéért szörnyen meglakolt. A Balaton hullámaiban lelte halálát.
A Hold kistestvéréből Tündér lett, s még sokáig ott tanyázott a tihanyi ligetek tisztásain. Aranyszőrű nyája azonban benn maradt a Balatonban, nem maradt egyéb belőlük, mint a szépséges fehér körmük, melyek csodálatos fehéren izzanak a telihold fényében! Még ma is találnak a tihanyi gyerekek a hegyekben kecskekörmöt. Olcsó pénzért adnak is belőle.
Vegyetek tőlük, ha arra jártok.