A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor a leengedték a vödröt. Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.
A három kislány meg a három kisbéka egyformán kiváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikálta a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.
A kíváncsi kisbékák egyre tanakodtak, hogyan is juthatnának ki a kútból, hogyan is nézhetnék meg közelebbről a hívogató zöld lombokat, az aranyló napsütést.
Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kvik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy a vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.
-Mi ez? Mi ez? – brekegett a három kíváncsi.
-Aludttej – mondta békamama. – Leengedték, hogy jó hideg legyen.
-Később majd felhúzzák? – kérdezte Kvak.
-Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni az a három kislány odafent.
-Utazzunk fel az aludttejjel! – kiáltott Kvik és Kvak.
-Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! – szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.
Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomot az aludttej színét. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.
A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:
-Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek.
-Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! – mondta a legnagyobbik kislány.
Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranylő napsütés helyett rabság vár rájuk?
Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! – az aludttejes lábacskák máris a kútkáván csattantak, aztán egy bártor fejesugrás, és Kvik meg Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.
A három kislány csalódottan bámult utánuk.
-Gyáva békák! – mondta a legnagyobb a kislány.
-Talán a mamájuk hívta őket haza – vélekedett a középső.
-Vagy a testvérkéjük – így gondolta a harmadik.
