A májusfa hagyománya az egyik legszebb régi népszokások egyike, amellyel elsősorban a természet megújulását, virágba borulását ünnepelték a húsvét utáni, pünkösdi időszakban. Európa-szerte az udvarlás szimbóluma és eszköze volt.

A májusfa eredete valószínűleg a kereszténységet megelőző korokba nyúlik vissza. Legkorábbi magyarországi írásos emléke 1502-ből származik. A középkorban az archaikus pogány tavasz-szimbólum keresztény jelentést is kapott. A keresztény hitben Fülöp apostol szerencsés megmenekülését és későbbi vértanúságát, Jakab apostol vértanúságát is jelképezi.

Magyarországon a legtöbb helyen május elsején állítottak májusfát, de az északi és nyugati területeken pünkösdkor is szokás volt a májusfa állítás. Székelyföldön húsvétkor is állítottak májusfát, ez a hajnalfa.

A legények éjszaka titokban indultak fát vágni, majd hajnalra virradóra feldíszítették, és a kiszemelt lány udvarába helyezték, általában a kerítéshez erősítve. Legtöbbször virággal és szalagokkal, egyes helyeken étellel és itallal díszítették. A májusfa magas, a legallyazott, lombos tetejű fa vagy ág. Sokszor nyárfát, egyes helyeken fenyőt használtak májusfának, de előfordult a vadkörte, orgona.

A díszítéshez színes papírszalagokat, zsebkendőket, virágokat használtak, ezt tájegységenként különböző ajándékokkal (teli üveg bor, hímes tojás, étel, ital) is kiegészítették. A fa nagysága és fajtája az udvarlási szándék komolyságával volt kapcsolatban.

Ha több udvarló is akadt egy háznál, előfordult, hogy reggelre több fa is díszelgett a lányos ház udvarában, ezeket azonban a riválistól való félsz miatt őrizni kellett. Illő volt, hogy a faállítókat megvendégeljék, borral kínálják.