Egyszer egy ember elment vendégségbe egy barátjához, s ott megkínálták ciberelevessel.
Rettenetesen jól esett neki, s elhatározta, hogy ezután mindig ciberét főzet a feleségével. Csak attól félt, hogy amíg hazaér, elfelejti a leves nevét, ezért hazafelé egész úton mondogatta magában:
– Cibere, cibere, cibere… Egyszer egy hídra ért, s benézett a híd alá, hogy lássa, mekkora a víz. Abban a pillanatban elfelejtette a leves nevét.
Gondolta, hogy a leves neve beleesett a vízbe, s ott kell megkeresnie, hogy újra eszébe jusson. Amint ott keresgél a vízben, egyszer csak arra jön egy úr hatlovas hintóval.
Megállott a hídon, és lekiáltott:
– Mit keresel ott, hé?
– Ha tudná, az úr is keresné – válaszolta az ember.
Az úrnak sem kellett egyéb! Azt gondolta, hogy ki tudja, milyen nagy kincset keres az az ember!
Hamar lefutott, beállott térdig a sárba, s könyökig matatott benne. Ott matattak vagy két órát, de nem találtak semmit.
Az úr megunta, s mérges lett:
– Én nem keresem többet, még ha a Dárius kincse is! Úgy összetapostuk ezt a sarat, hogy olyan, mint a cibere.
– Ez az! Megtalálta! – kiáltotta az ember.
Megköszönte, s azzal indult boldogan haza. Az urat pedig kicsi híja, hogy meg nem ütötte a guta.
