Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.
Ó, te! – mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült.
De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vetette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.
Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? – csodálkozott.
Ez nem valami egyszerű bot csupán – magyarázta Sündisznó. – Ez egy okoska-botocska.
Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz.
Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltotta vissza: Hé, Szúrós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!
Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.
Hű, de nagyot tudsz te ugrani! Egyáltalán nem tudok ugrani – válaszolt Sündisznó.
– Csak az okoska-botocska-minden-átugrócska segített nekem.
Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.
Hé, te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ilyen lassan? Bizonyára a te botod…
Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárba. Jaj, mindjárt lemerül, és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltott neki:
Kapd el a botot! De jól markold meg!
Elkapta Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.
Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska! Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.
Segítsetek, segítsetek! – csiripelték.
A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.
Állj arccal a fa törzse felé! – parancsolt rá a Nyúlra.
Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:
Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.
Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:
– Állj! Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:
Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstül-bőröstül! Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett.
Behunyta a szemét – maja, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.
Köszönöm Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
Nem én, hanem ez az okoska-botocska-az ellenségre-lecsapócska – válaszolta Sündisznó.
Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.
Semmi baj – mondta neki a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végége.
Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.
Nézd csak – mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.
Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:
Ha nem lett volna ez a te csodatévő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.
Elmosolyodott ezen Sündisznó, s azt mondta neki:
-Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá. Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.
S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül? Sebaj! – válaszolta a Sündisznó. – Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig – és megkocogtatta ujjával a homlokát -, az okosságot pedig innen veszem hozzá! Mindent megértett most már a Nyúl. Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!