A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje. Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit.

Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott repülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
– Befogadsz a fészkedbe? – kérdezte a kisveréb.
– Befogadlak, háp-háp… – mondta a vadkacsa.
– De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
– Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp… – mondta a vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
– Melengetnél-e a szárnyad alatt?
– Melengetnélek szívesen, kruuú… buk… buruk… – turbékolt a galamb.
– De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
– Akkor nem melengetlek, kruuú… buk… buruk… -mondta a galamb.
A kisveréb továbbugrált.

Találkozott a bagollyal.
– Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? – kérdezte.
– Szívesen adok, uhuuu – huhogott a bagoly.
– De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
– Akkor nem etetlek meg, uhuuu – mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
– Kedves madár – szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
-Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.