Lackó ment, ment, óvatosan lépkedett, a szemét is meresztgette, de nem látott senkit.
Majd megállt, és halkan megszólalt:
– Hó! Hahó! Van itt valaki?
Egy bársonyos, szelíd, meleg hang válaszolt:
– Van.
– Jó napot kívánok! – köszönt Lackó a hang irányába.
– Nem jó – mondta a bársonyos hang.
– Mi nem jó? – kérdezte Lackó meglepődve.
– Amit mondtál! – korholta a bársonyos hang. – Ugyanis éjszaka van. És így nem kívánhatsz jó napot! És ha nem kívánhatsz, nem mondhatod, hogy kívánok! Látod, mennyi kalamajka van egy apró füllentésből is? Mindig igazat kell mondani!
Egy másik szelíd hang is megszólalt:
– Legjobb az egyenes út!
Lackó erőltette a szemét, összehúzta, majd kerekre nyitotta, s végre meglátta az igazmondó vakondokokat. Hárman voltak, egymás mellett álldogáltak.
– Bocsánat! – mondta Lackó. – Jó éjszakát kívánok!
A harmadik vakond is megszólalt:
– Így már mindjárt más! Ugye, hogy milyen jó érzés, ha az ember igazat mond? Könnyű a lelke, tiszta az elméje! Bizony!
– Legjobb az egyenes út! – tette hozzá a második vakondok.
– Úgy bizony! – bólogatott az első vakondok.
Lackó nézegette őket, s úgy érezte, tisztán érezte, hogy nagyon hasonlítanak valakire. De kire? Aztán eszébe jutott, hogy kire is hasonlít a három igazmondó vakondok. Hát persze! A három nagynénjére! Azoknak van ilyen bársonyos, szelíd, de mindig korholó hangjuk! S azok öltöznek mindig feketébe. Elmosolyodott egy picit a hasonlóságon. Nahát! Eddig azt hitte, hogy az ő nagynénjeinek nincs párja!
Az igazmondó vakondokok türelmesen várták, míg Lackó befejezi a töprengést meg a hasonlítgatást meg a mosolygást.
Bár a mosolygás akkor is Lackó arcán maradt, mikor már befejezte a töprengést.
Az első vakondok meg is jegyezte szelíden korholó hangján:
– Mi csak akkor nevetünk, ha valóban okunk van nevetni!
A második vakondok is megszólalt:
– És csak akkor sírunk, ha valóban okunk van sírni!
A harmadik vakondok lassan ingatta a fejét, mintha pontot akarna tenni a mondatok végére, de nem találja el elsőre, majd így szólt:
– Mi vagyunk az igazmondók! És nem füllentünk!
– Kicsit se? – kérdezte Lackó.
– Kicsit se! – mondta a harmadik vakondok.
– Soha! – erősítette meg a második vakondok.
– És te? – kérdezte az első vakondok.
Lackó őszintén válaszolt, vagyis megmondta az igazat:
– Én szoktam. Néha. Itt-ott. Nem tagadom.
A harmadik vakondok szigorúan válaszolt, habár a hangja továbbra is bársonyos maradt:
– Helytelen!
A második vakondok is szigorú lett.
– Legjobb az egyenes út!
Az első vakondok is szigorú lett.
– Mert jegyezd meg: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát!
Lackó nem tudta, hogy viselkedjék ennyi korholás után, majd szerencsére újra eszébe jutott a három nagynénje, s elhatározta, hogy most sem feszíti tovább a húrt makacskodással, legjobb, ha bocsánatot kér.
– Igen, igen… Ne haragudjatok!
– Így már más – mondta szelíd bársonyos hangon a harmadik vakondok.
– Így már egészen más – csatlakozott a második vakondok is.
– Így már megértjük egymást. Meg, meg. Vagyis tudunk beszélgetni – tette hozzá szelíden az első vakondok.
Lackó megörült, hogy újra barátságos lett a hangulat, még egy apró mosolyt is kieresztett a szája sarkára, hiszen most minden oka megvolt a mosolygásra. Gyorsan meg is ragadta az alkalmat a beszélgetésre.
– Akkor ti biztosan tudjátok! És ha tudjátok, biztosan megmondjátok! Mivelhogy mindig igazat mondtok.
– Úgy van, úgy van – bólogatott az első vakondok. – De mit kell megmondanunk?
– Hogy merre gurult az üveggolyóm.
– Bízhatsz bennünk – mondta a második vakondok.
– Mi mindig az igazat mondjuk – mondta a harmadik vakondok.
– Csakis a tiszta igazat – mondta az első vakondok.
– Akkor mondjátok meg, merre gurult!
A három igazmondó vakondok még jobban összesimult, már egészen közel álltak egymáshoz, és egyszerre ingadoztak, mint három fekete zászló a szélben, egyszerre lengették a fejüket.
– Nem tudjuk, mivelhogy rosszul látunk – mondta szelíden az első vakondok.
– Semmit se látunk – mondta a második vakondok.
– Egyáltalán semmit. Majdnem vakok vagyunk – mondta a harmadik vakondok.
– De adunk egy jó tanácsot – mondta az első vakondok.
– Legjobb az egyenes út – mondta a második vakondok.
– Jól jegyezd meg: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát! – mondta a harmadik vakondok.
Lackó sóhajtott egyet, majd elbúcsúzott az igazmondó vakondokoktól, s hozzátette udvariasan:
– Azért mindenesetre köszönöm!
Még gondolkozott, hogy azt is hozzáteszi: „Nagyon sokat tanultam”, de idejében meggondolta magát. Nem kell túlfeszíteni a húrt, még udvariasságból sem! Hiszen jóformán semmit se tanultam, illetve semmit se tudtam meg.
– Szívesen, máskor is! – mondta egyszerre a három igazmondó vakondok, s lassan belesimultak a sötétbe.