Valamikor, régen, úgy választották a királyokat, hogy a koronát felrepítették jó magasra, akinek a fejire esett, az lett a király. A koronának olyan varázsereje volt, hogy felrepült, s annak a fejire szállt, aki a legjobban megérdemelte.

Egy nap meghúzták Budán a harangokat, királyválasztás lesz. Tülekedtek a hercegek, grófok, mindenféle gőgös nagyurak, hogy ott legyenek, amikor repítik a koronát.

Mátyás szegény szolgagyerek volt. Már hajnal óta kint szántogatott a gazdájával a mezőn. Egyszer megjött a szolgáló, kihozta a reggelit. Leültek falatozni. Mátyás felfordította az ekevasat s arról eszegetett. Megszólalt a gazda:

– Na fiam, ma királyválasztás lesz. Vajon ki lesz a király?

– Mire hazajönnek, megtudjuk – tódította meg a szolgáló.

– Abból se lesz semmi, ha én ott nem leszek – szólt csendesen Mátyás.

– Mi az? A hosszú orroddal megszimatoltál valamit? Hát ki lesz a király? – gúnyolódott a szolgáló.

– Az lesz a király, aki ma vasasztalról eszik – felelte Mátyás.

– Tán csak nem te leszel? No, ne bolondozz gyerek! Akkor leszel te király, mikor az ostorod nyele rózsát nyit. – nevetett a gazda.

– Majd elhiszi gazduram! – mondta Mátyás és leszúrta az ostorát a barázda szélibe. Se szó, se beszéd elindult Budára.

Ha ott már javába repítették a nagyurak a koronát. A korona keringett a magasban, de nem szállt senkinek a fejére. Egyszer csak odaérkezett Mátyás. A korona szépen kezdett leereszkedni.

Szegén Mátyás, a nagy fényességtől úgy megijedt, hogy elkezdett ijedtében hadonászni. Félre ütötte a keresztet a korona tetején, hogy elferdült. Azóta is úgy van. A korona csak rászállt Mátyás fejére.

A nép és a katonák kiabálni kezdték:

– Éljen Mátyás király! Éljen Mátyás király!

Az urak felzúdultak:

– Hogy? Ez nem lehet! Hogyisne! Még csak az kellene, hogy egy szegény, senkiházi legyen a király!

Még kétszer felrepítették a koronát, de megint csak Mátyás fejére esett. Akkor már az urak se tudtak semmit csinálni. Mátyást a palotába kísérték, és meghódoltak előtte.

A gazda ezalatt újra szántani kezdett. Mikor végig ért a barázdán és megfordult, látja ám, hogy Mátyás ostora kisarjadzott. Közelebb ment, hát már levél is van rajta. Mire odaért, az ostornyél végén egy szép rózsa virított.

– Ilyen csodát! – álmélkodott. Kapta magát s hagyott csapot-papot, sietett ő is Budára.

Mire odaért, már az ő szolgagyereke ült a trónon.

A gazda térdre esett Mátyás előtt:

– Király őfelsége, bocsássa meg, hogy kikacagtam! – esedezett.

– Keljen fel gazduram, nincsen semmi baj, de honnan tudta meg ilyen hamar, hogy én lettem a király?

– Onnan tudtam meg, hogy az ostornyél, amit leszúrt a barázda oldalába rózsát nyitott.