Hol volt, hol nem volt, Kolozsváron élt egy kegyetlen bíró. Egyszer Mátyás királynak fülébe jutott, hogy ez a bíró mint sanyargatja a szegény népet. Mátyás király szerette a szegényeket és pártolta őket. A gazdagokat gyűlölte s sokszor móresre tanította. Most hát hamarjában Kolozsváron termett, hogy saját szemével győződhessen meg az igazságról. Álruhába öltözött s rongyos gunyájában leült a bíró házával szemben egy hídra.

Egyszer csak jön egy hajdú és ráförmedt:

-Mit lopod itt a napot, te nagyorrú? Nem tudod, hogy a bíró úrnál mennyi munka van? – Nagyot húzott botjával Mátyás hátára.

-Mennyi a fizetség? – kérdezte Mátyás.

-Gyere a bíróhoz, az majd megmondja!

A bíró udvarában jobbágyok hordták a rengeteg fát. Akit a hajdúk elől-hátul találtak, mindenkit odahajtottak fát hordani. A bíró ott heverészett a tornácon, onnan szemlélte a munkálkodást.

-Mi a fizetség bíró úr a fahordásért? – kérdezte Mátyás.

-Majd mindjárt megtudod, ha huszonötöt vágatok a farodra! – mordult rá a bíró.

-Takarodj fát hordani!

Mit tehetett a király? Egész nap hordta a fát. Három hasáb végébe belvéste a nevét: Mátyás! Mátyás! Mátyás!

Este fáradtan, éhesen újra csak a bíró elé állt:

-Bíró uram! Fizesse meg az egész napi fáradságomat!

-Híj, azt a hitvány agg eb anyádat! Te naplopó, te gazember! Vágjatok rá huszonötöt!- adta ki a parancsot a bíró.

A hajdúk egy minuta alatt lekapták a tíz körméről őfelségét s huszonöt botütést mértek rá.

Szorította a fogát Mátyás király és erősen megfogadta, hogy ezt még visszaadja a bírónak.

Ahogy a deresről megszabadult, sietve-sietett Budára. Hevítette a düh s a szégyen.

Néhány hét elmúltával a király fényes kísérettel ismét Kolozsvárra látogatott.

A bíró nagy alázatosan hajlongott előtte. Így felséges királyom! Meg úgy, felséges királyom!

Mátyás egy darabig tűrte, hogy nyájaskodjék, de a szeme villámokat szórt feléje:

-Sok szép fája van, bíró úr! – mondta a király. – Honnan szerezte be kegyelmed?

-Kedves jobbágyaim ajándéka. – szerénykedett a bíró.

-S ki hordta be ezt a temérdek tüzelőt? – feszegette tovább a dolgot a király.

A bíró feszengett szorultságában s azt mondta:

-Az itteni szegények szívességből behordták.

-Dobáljátok szét a farakásokat! – adta ki a parancsot Mátyás a katonáinak.

-Három hasábra ráírtam a nevemet, amikor három hete én is szívességből, itt hordtam a fát. Még most is kék a hátam a bíró úr mogyorófa hájától, amivel a hajdúi megkenegettek.

A bíró csak hápogott ijedtében. A fahasábok hamar előkerültek. Mindegyiknek a végén ott állt: Mátyás! Mátyás! Mátyás!

Akkor a bíró térdre esett:

-Grácia fejemnek, felség!

-Nincs kegyelem! Hitvány féreg! Anyámat agg ebnek nevezted, megbotoztattál, mert fizetségemet kértem. Népemet ingyen dolgoztattad. Akasztófa lenne a méltó jutalmad! Én beérem azzal, hogy mindenedből kifosszanak. Hitvány szolgáiddal az országból kitakarítsanak.

Híre ment az országban hamar, hogy lakolt meg a kolozsvári bíró gonosz tetteiért. A gonoszok ettől megrémültek, meglapultak, nem merték sanyargatni a népet, míg Mátyás király volt az uralkodó. Mióta Mátyás király meghalt, oda az igazság.