Egyszer Mátyás király kitekintett a palotája ablakán. Amint ott nézelődött, látja, hogy egy gyalulatlan deszkakoporsóban valami szegényt visznek temetni. Nem ment utána gyászoló sereg. Se rokonok, se barátok. Éppen csak négy koporsóvivő, a pap meg a kántor.
-Szegény ember! Még a temetésére se jött el senki- morfondírozott a király.
Még az utolsó útjára se kíséri el senki. Kapta magát, fejébe csapta a koronáját, magára terítette az ünnepi palástját. Hamar szólt a feleségének is:
-Öltözz gyorsan asszony s gyere velem!
A királyné is hamar koronát, palástot kapott magára s sietve a halottvivők után iramodtak. Még utólérték őket s beálltak a menetbe.
A hogy tovább haladtak az emberek rájuk csodálkoztak:
-Nahát! Valami nagyon nagy embert temetnek. Még a király is lekíséri – mondták s egyre többen beálltak a menetbe.
A temetőig akkora sereglet verődött össze, hogy alig fértek el.
-Így ni! – mondta Mátyás király a királynénak. – Legalább a végtisztességet
megadtunk annak a szegény embernek.