Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 0 Átlag: 0]
Szürke, borongós reggelre ébredt az erdő. A Nap már régen felemelkedett a horizont fölé, de bodor felhők voltak takarója. A fecskék óvatosan repültek ki fészkükből és köröztek a magasban! Táncuk a közelgő eső hírnöke is lehetett volna. Az erdő öreg odvas gesztenyefájának óriás tenyérszerű leveleit lengette a szél.
Itt lakott Mimi és Maja mókuska, akik egy hete látták meg a napvilágot. Most először merészkedtek ki odujukból. Érdeklődve szétnéztek és élvezték a csodálatos látványt. Amerre csak néztek minden csupa zöld volt, amit csak a színes virágok tündöklése emelt ki még jobban. Szaladgáltak, virágot szedtek és egyre beljebb merészkedtek az erdőbe. Édesanyjuk még utánuk kiáltott: -Ne menjetek messzire, mert mindjárt itt a vihar!
A két kis kíváncsi mókuska mintha meg se hallotta volna az intő szavakat! Belefeledkeztek a sok szépségbe és a játékba! A felhők egyre csak szaporodtak és sötétedtek, a szél egyre inkább bemutatta erejét. Halk dörgések hallatszottak a távolból amik egyre csak sűrűsödtek és hangosodtak. Villámok cikáztak a fekete felhőlepel hol egyik, hol másik pontján.
A két kis mókus kezdett megijedni és haza akartak indulni, de már annyira bejutottak az erdő közepébe, hogy nem találták a jó irányt. Nem könnyítette meg dolgukat a leszakadó levelek, ágak és por repkedése. Ezek mind-mind elfedték az utat és a tájékozódás nehézkessé vált. Egyik pillanatról a másikra először apró szúrós szemekkel, majd egyre sűrűbb nagy szemekben elkezdett zuhogni az eső.
A záporfüggöny átláthatatlan volt és mókusaink menedéket találtak egy dús kökénybokor ágai között. Mimi és Maja a bokor rejtekében reszkettek a hűvös széltől és a félelemtől együttesen. Szorosan megölelték egymást és várták, hogy elmúljon a veszély.
Egyszer csak nagy világosság támadt és hatalmas csattanást hallottak. A kökénybokor szomszédságában lévő tölgyfába villám csapott, ami ennek hatására lángra kapott. A rettegés lebénította végtagjaikat és képtelenek voltak megmozdulni, menekülni. Sötét füst terjengett és ropogott a tölgyfa kérge, amint belekóstolt a láng nyelve. Óriás reccsenést hallottak és elkezdett dőlni a lángoló tölgyfa a kökénybokor irányába.
Mimi és Maja már biztosra vették, hogy itt a vége rövid kis életüknek, amikor védelmező karok nyúltak a bokorba kiemelve a két megrettent porontyot. Mókus mama megtalálta kölykeit és már vitte is haza a hatalmas, öreg gesztenyefa odvába.
Az eső még mindig zuhogott, de ezzel eloltotta a tölgyfa lángjait még hamvai, se izzottak már. Ekkor amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is távozott a májusi zivatar. A felhők mögül kukucskáló Nap rákacsintott a szárítkozó mókus lurkókra, akik ma kettő leckét is tanultak. A vihar nem játék és a szülői intelmekre is oda kell figyelni.
