Aranymálinkóék fészket raktak a szőlőskertben, egy almafa vízszintesen kinyúló ágán. Az olvasztott arany fényében csillogó madarak a szárnyasvilág építőművészai. Finom rostokból, szalmaszálból, a szőlőkötözéshez használatos rafiából, a házak körül felszedegetett papírhulladékból készítik fészküket, amelyben fiókáikat felnevelik. Franciaországban egy szegény pásztor olyan aranymálinkó-fészekre bukkant, amelyikbe egy elveszített ezerfrankos bankjegy volt befonva. A pásztorlegény a pénzen házat vásárolt, és családot alapított.
Amióta ez történt – elmúlt már vagy ötven esztendő -,a legtöbb ember, ha aranymálinkó-fészekre akad, gondosan megvizsgálja, vajon talál-e rostjai között elveszített bankót. De úgy tudom, a francia pásztor volt az egyetlen, akit ilyen szerencse ért.
Az aranymálinkót azonban akkor is kedves madara a magyar népnek, ha fészke nem rejt megában papírpénzt. Népünk sárgarigónak is nevezi ékes tollazatú szárnyas barátját, pedig nincs rokonságban a rigókkal. Vonuló madár, április derekán érkezik, és szeptemberben már siet is vissza, felnevelt fiókáival, a meleg éghajlatú délnek. A gyönyörű madár cseresznyeéréstől szőlőérésig minden gyümölcsre rájár, de közben annyi kártevő bogarat és hernyót pusztít, hogy mégsem haragszunk rá. Védett madaraink közé tartozik.
Amilyen gyönyörűséges az aranymálinkó hímjének fuvolázó hangja, olyan fülsértő, ha rekedt rikácsolásba kezd. A rikácsolás az ő vészkiáltása. Akkor csárog, ha bajban van, vagy valami nem tetszik neki.
Az én aranymálinkóim egy június végi hajnalon éktelenül csárogtak, rikácsolta a szőlős kertben. Az almafáról a szilvafára röppentek, onnan a diófa lombjai közé hussantak, de ott se ültek meg, hamarosan átrepültek a körtefára. Csárr-csárr-csárr-csrrrr- hangzott folytonosan a keringélő sárgarigók kiáltozása. Cinkék, csiszkák, kisharkályos bele-beleharsogtak a maguk szólásával, amint kiváncsiskodva figyelték az éktelen zenebonát. Én is figyelni kezdtem. Vajon mi történhetett aranymálinkóéknál? Héja, törpesólyom fenyegeti a fészekben az apróságokat, vagy a szomszédék macskája leselkedik rájuk?
Egyik sem. Hamarosan kiderült, hogy az egyik csupasz sárgarigó-fióka addig-addig evickélt a fészekben, míg kipottyant belőle. Meg is találtam egy szőlőtőke alján, amint tehetetlenül rémüldözve pislogott.
Létrát kerítettem, nekitámasztottam az almafának, hogy a szőlőtőke alól felszedett kismadarat visszategyem testvérkéi mellé a puha fészekbe.
Erre mi történt?
Aranymálinkó-mama abbahagyta a rikácsolást, az izgatott röpdösést, és hegyes csőrével nekem támadt. Szurkálta, bökdöste a karomat, a kezemet.
– Bolond vagy! –szóltam rá kacagva. Azt hiszed, gonosz fészekrablóval van dolgod? Nem látod, hogy jó barát vagyok, aki visszahozom a kicsinyedet?
Mintha megértette volna, a támadás hirtelen abbamaradt. Aranymálinkó-mama némán ült az almafaágon, és megvárta, míg fiókáját visszarakom a fészekbe. Aztán szárnyat bontott, és egy perc múlva már zsírós hernyót hozott a szerencsésen hazatért csöppségnek.
Azóta, amikor hajnalonként felzeng a szőlőskertben az aranymálinkók hangversenye, tudom, hogy az ékes tollazatú madarak háláját tolmácsolja. Gyönyörűséges fuvolázással köszönik meg a segítséget. Emberi hangra átültetve folytonosan ezt kérdezik: „Fiú, fiú, kell-e dió?…” Meg ezt mondogatják: „ Fiú, fiú, jó a dió…”
A diót ugyanis nem szeretik. Csonthéját nem tudják csőröcskéjükkel feltörni.
Bezzeg – bármennyire hálásak – nem a cseresznyét, szilvát, szőlőt kínálgatják. Azt legszívesebben maguk lakmároznák fel.