Élt egyszer egy gazdag öreg gróf. Se felesége, se gyereke. Elhatározta hát, hogy rézpénzét a szegényeknek adja, ezüstpénzét szolgáinak. Aranypénzét pedig annak, aki mesét mond neki, ami soha meg nem történhetett.

Jöttek is sokan hozzá. De akármilyen hihetetlen mesét is mondtak, az öreg gróf egyre csak azt ismételte:

– Ebben igazán nincs semmi különös, igazán megtörténhetett.

Volt a grófnak egy igen jó eszű pásztora. Gondolta a pásztor, hátha szerencsével jár. Felment a kastélyba. A gróf szívesen is fogadta. Bevitte abba a szobába, ahol a pénz három nagy halomban állt az asztalon. Külön a réz, külön az ezüst és külön az arany.

Leült a pásztor, és elkezdte:

– Valamikor, réges-régen, egy hatalmas uraságnál szolgáltam. A méhészkedés volt egyetlen szenvedélye ennek az uraságnak. Méhesgazdát is fogadott. Annak az volt a dolga, hogy minden este átvizsgálja a méhkaso­kat, és számba vegye, nem hiányzik-e egy is közülük.

– Ez ugyan könnyen lehetséges – mondta a gróf nevetve. A pásztor így folytatta:

– Egyik este kiderült, hogy a méhkasból hét méh hiányzik. Egy széles folyón repült keresztül a méhraj, és ezek valahogy lemaradtak. Az uraság megparancsolta a méhésznek, hogy tüstént keresse meg a szökevényeket.

El is indult a méhész szó nélkül, nem mert ellentmondani a gazdá­jának. A folyó partjára érve látta, hogy olyan széles, hogy nem lehet rajta száraz lábbal átkelni. Körülnézett. Se csónakot, s révészt nem látott a kö­zelben.

Mit volt mit tennie? A tarisznyájába nyúlt, és elővette a tízóraiját, egy kerek cipót meg két darab sajtot. A cipó héját felül levágta, és kivájta a belét. Valóságos csónakot készített belőle. Aztán vízre bocsátotta, beleült, és – a két darab sajtot evezőnek használva – szerencsésen átevezett a túlsó partra. Megtalálta az elveszett méheket, és ugyanúgy vissza is evezett.

– Ez is könnyen meglehet – dörmögte a gróf.

– No de ez még nem minden! – folytatta a pásztor. – Egy hétre rá ismét elveszett ez a hét csavargó méh. Az uraság nagyon megharagudott. Ismét utánok hajszolta a méhészt. Az megkereste a nyomukat, és úgy ment tovább. Egyre messzebb ment, míg végre, hosszas gyaloglás után megpillantotta őket. De jaj! Amikor éppen lecsapott volna rájuk, egyene­sen felrepültek az égbe…

No, most mit tegyen? Hogyan is menjen utánuk? Egyszer csak a rozs­tábla kellős közepén megpillantott egy szép tarka virágot. Olyan hosszú szár nőtt ki a közepéből, hogy felnyúlt az égig. A méhész gondolkodás nélkül felmászott rajta. Csak akkor vette észre, hogy a szár rövid, amikor már elérte a tetejét. Gyorsan levette a derékszíját, odakötötte a végéhez, így aztán szerencsésen feljutott az égbe. Megfogta a méheket. Mikor már a zsebében zümmögött mind a hét szökevény, megfordult, hogy visszatér jen a földre. Csakhogy közben odalenn a földön learatták a rozsot és vele együtt azt a szép tarka virágot is.

Kétségbeesésében keserves sírásra fakadt, nem tudta mitévő legyen. Egyszer csak arra sétált az öreg Szent Péter. Megesett a szíve a méhészen. Odakölcsönözte neki görcsös botját, hogy azon másszon vissza a földre.

A méhész megköszönte, és meg is indult lefelé. De bizony a bot rövid volt. Nem ért le a földig. Elővette a bicskáját, felül levágott egy darabot, és alul megtoldotta vele. így szerencsésen leért a földre.

– Elhiszem – mondta a gróf. – Ebben igazán nincs semmi lehetetlen. A pásztor egy búcsúpillantást vetett a csillogó aranyra, és már azt gondolta: „No, te se leszel az enyém!”

– Még egyet – kérdezte hirtelen a gróf -, hogy a méhész odafenn volt az égben, nem tudod, találkozott-e a bátyámmal, aki tavaly meghalt?

– Hogyne találkozott volna, nagyságos uram – felelte a pásztor.

– No, és mit csinál a bátyám odafenn?

– Disznókat őriz, uram!

A gróf elsápadt mérgében.

– Az lehetetlen! – kiáltotta.

– Micsoda? Lehetetlen? – lelkendezett a pásztor. – Akkor az enyém az arany! – Azzal a halom pénzt gyorsan besöpörte a tarisznyájába, és elége­detlen hazament.

Fordította: Dégh Linda