Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Indiában a hegyek között egy apró kis falucska. Élt ott egy fiatalember. Víréndrénak hívták, de mindenki csak kedvesen Vírének szólította.
Egyszer, az egyik évben semmi eső nem esett, és a földeken semmi sem termett. Víré földje is szárazon, üresen állt.

Nem volt mit ennie. Mondja valaki Vírének, hogy a városban lehet munkát találni, menjen oda. El is döntötte, itt hagyja a faluban az apját, hogy őrizze a jószágot, meg a földet, ő meg elmegy a városba. Szólt is az apjának, az nem akarta elengedni, de nagyon öreg volt már, mit is tehetett volna?

Szomorúan egyezett bele. Mindenki Víréről beszélt a faluban, és el is szontyolodtak az emberek, mert az a beszéd járta, hogy a városiak ravasz népség, mindenkiből bolondot csinálnak. Víré falusi fiú, naiv, fiatal! És írástudatlan is ráadásul. Mi lesz vele!

Ahogy bánatosan búcsúzik a fiától, az öreg megszólal:
– Fiam, nincs mit adnom útravalónak, csak három bölcsességet. Mielőtt cselekszel, mindig gondolj ezekre. Az első: soha ne vitázz, és ha mégis, legalább ne köss fogadást! Ha ezt megszeged, asszonynak legalább soha ne beszélj a fogadásról! A második tanácsom ez: ha bajban vagy, kérdezz meg egy bölcs öreget! A harmadik meg ez: soha ne ülj tétlenül, ölbe tett kézzel!

Víré megígérte, hogy észben tartja apja tanácsait, és elindult a városba. Nem volt szekere, lova, ökre, gyalog ment hát hegyen-völgyön át. Éjszaka egy fa alá húzódva megette a hazulról hozott borsófőzeléket, és aludt egyet. Reggel aztán folytatta az útját. Két hét is beletelt, míg elérte a várost. Messziről látszottak már a város fényei.

Víré megilletődve bámulta a távoli ragyogást, de olyan fáradt volt, hogy az éjszakát még utoljára egy fa alatt töltötte. Reggel elment a piacra, és szerencséje volt, rögtön szerzett valami munkát. Alig fért a bőrébe örömében. Gyorsan megismerték a piacolók, és látták hogy jól dolgozik. Már össze is gyűlt egy kis pénzecskéje, volt háza, kis vagyona, mikor eszébe jutott:
– Most aztán jó lesz, ha észben tartom apám tanácsait!

Alighogy ezt végiggondolta, azon kapja magát, hogy fogadást köt egy emberrel. Aki nyer, azé a másiknak bármely tulajdona. Méghozzá az, amihez először hozzáér, az az övé. Nem sokkal később megismerkedett egy lánnyal, akivel össze is barátkoztak.

Az ember, akivel Víré fogadott, azt gondolta:
– Rá kell jönnöm a turpisságra. Nagyon összemelegedtek azzal a lánnyal, majd tőle megtudok mindent.
Elment a lány házához, mindenfélét beszélt neki, aztán a tárgyra tért:
– Ha elmondod, hogy honnan szerez Víré ebben az évszakban görögdinnyét, adok neked egy rakás pénzt.

Merthogy ez volt a fogadás. A lánynak jól jött a pénz, és mikor este elment Víréhez, ártatlan arccal azt kérdezte tőle:
– Hogyan fogod megnyerni a fogadást? Honnan szerzel ebben az évszakban görögdinnyét?
– Ne törődj vele, úgyis én nyerek. Láttam valahol egy árva görögdinnyét a várostól messze.
– Barátok vagyunk, nem? Senkinek nem mondom el. Hol van pontosan? – kérdezte a lány.

Végül Víré elmondta, hogy hol látta azt a görögdinnyét.
– Köztünk marad – nyugtatta meg a lány.
A lány elmondta a titkot a másiknak, az meg elment gyorsan a dinnyéért.
Víré közben aranykarkötőt csináltatott a lánynak. Megtudta ezt a másik ember is. Gondolta, ha megnyerte a fogadást, majd ezt fogja először megérinteni a házában, és ez lesz az övé.

A megbeszélt napon Víré üres kézzel jelent meg, a másik meg hozta a görögdinnyét. Víré vesztett. Nagyon megijedt, de eszébe jutott apja második tanácsa. Fogta magát, és elindult, hogy keressen egy bölcs öregembert. Nem ült ölbe tett kézzel, próbálta menteni, ami menthető.
Hajnalra talált is egy bölcset. Az öreg látta, hogy nagyon lógatja Víré az orrát, odahívta hát magához.

– Édes fiam, mi bajod van?
Víré elmondott mindent. Még be sem fejezte, és már mondja is az öreg:
– Tedd a tetőre az aranykarkötőt, de úgy, hogy lentről is jól látszódjék! A többit magam elvégzem. Holnap reggel a házadnál találkozunk.

Víré hazament, és úgy tett, ahogy az öreg mondta. Minden értékes tárgyat, de legfőképp az aranykarkötőt feltette a tetőre, de úgy, hogy jól látszódjék. Hozott egy bambusz-létrát is, és odatámasztotta a tetőhöz.

Reggel megérkezett az öreg, és látván, hogy minden elő van készítve, vidáman bíztatta Vírét. A fogadást nyert másik férfi is nagy vidámságban volt. Azt tervezte, hogy csakis az aranykarkötőt fogja megkeresni, máshoz nem nyúl. Türelmetlenül várta, hogy odaérjen Víré házához.
Ahogy odaért, az öreg rögtön kérdezni kezdte a fogadásról. A férfi elmondta a fogadást, és hogy ő nyert.

Az öreg megszólalt:
– A fogadás feltételei szerint valóban te nyertél. Így hát, amire most először ráteszed a kezedet, az a tiéd. Víré minden vagyona fenn van a tetőn, menj, és válassz!
Nagy fürgén ugrott oda az ember a bambusz-létrához, megragadja a fokokat, és mászni kezd.

Abban a pillanatban szól az öreg:
– Rendben is volnánk, nagyuram! Tied a létra, viheted!
– Miről beszélsz, öreg? – szólt vissza megdöbbenve a férfi.
– A fogadás arról szólt, hogy amit először megérintesz, az a tied. A létra negyedik foka volt az, a negyedik fok tehát a tied.

Ezzel az öreg kiszedi a bambusz-létra negyedik fokát, és átnyújtja a férfinak.
Mit tehetett volna a szerencsétlen? Fogta a fokot, és megszégyenülten elsomfordált.
Víré ezen túl mindig észben tartotta apja bölcs tanácsait, és mikor már jó sok pénze összegyűlt, visszament a falucskájába, és boldogan élt, míg meg nem halt.
Itt a vége, fuss el véle!