Skip to content

A csökönyös kiselefánt (indiai mese)

    A csökönyös kiselefánt

    Élt az afrikai őserdőben egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, hogy senki sem boldogult vele.
    Egyszer az elefántcsalád sétára készülődött.

    – Menjünk – mondta elefántpapa.
    – Nem megyek – felelte a kiselefánt.
    – Menjünk – ismételte elefántmama.
    – Nem megyek – felelte újra a kiselefánt.
    – Menjünk – mondták neki idősebb testvérei is.
    – Nem megyek – hajtogatta a kiselefánt.
    – No, akkor nélküled megyünk – mondták az elefántok, és elindultak.

    A kiselefánt egyedül maradt. Egyszerre úgy érezte, hogy rettenetesen szeretne sétálni menni a többiekkel, és nagyon megsértődött, amikor az idősebbek elmentek nélküle.
    „Ha már így történt – gondolta magában –, nem leszek többé elefánt” – és elhatározta, hogy oroszlánkölyök lesz.
    Levetette magát a földre, kalimpálni kezdett a levegőben a négy lábával, egészen úgy, mint a kisoroszlánok szoktak.
    Odaszaladt hozzá a félénk gazella, megállt egy pillanatig, ránézett a kiselefántra, megijedt és elszaladt. Futás közben könnyedén emelte karcsú lábait, és megrázta szarvacskáit.

    – Én is így teszek! – kiáltott fel a kiselefánt, és elkezdett ugrándozni, mint a gazella. Fülei megrázkódtak, mint a banánfa levelei a szélben, és esetlenül botorkált kövér lábain. Hamarosan egész teste megfájdult az ugrándozástól.
    „Nem is olyan jó gazellának lenni” – gondolta magában, azután meglátott egy zöld szemű gyíkot. A gyík egy vékony inda levelén ült, mely lelógott a fáról.
    – Jó napot! – köszönt neki a kiselefánt. – Hogy vagy?
    – Rosszul – felelte a gyík. – Kiengedtem a gyerekeimet a folyópartra, hogy unokatestvéreikkel, a kiskrokodilokkal játsszanak.

    – Én is szeretnék játszani valakivel – mindta a kiselefánt. – Mindjárt felmászom hozzád a levélre, és hintázni fogunk.
    – Azt már nem! – sziszegte a gyík.
    – Hogyan? – sértődött meg a kiselefánt. – Te nem akarsz velem játszani?
    – Persze, hogy nem akarok. Te túlságosan nehéz vagy, és leszakítod a fa leveleit. Isten veled! – és a gyík egy szempillantás alatt eltűnt a fa sűrű lombja között, csak a farka villant elő.
    – Nem baj, majd találok jobb játszópajtást is! – prüszkölt a kiselefánt, azzal továbbment.
    Egy tisztáson majmokat pillantott meg. A majmok fogócskáztak.
    – Ez nekem való játék – mondta. – Játszahatok veletek? – kérdezte a majmokat.
    – Gyere, játsszál velünk! – üvöltötték a majmok.

    De a kiselefánt, bárhogy igyekezett is, egyetlen majmot se tudott elfogni.
    Hamarosan egészen kifogyott az erejéből.
    – Nem jó majomnak lenni – mondta, és otthagyta a majmokat. Azok még sokáig nevettek a lomha, nehézkes elefánton.
    Ment, mendegélt a kiselefánt, míg meglátott egy papagájt, amely ágról ágra szállt. Olyan csodálatos tarka tollai voltak, hogy a kiselefántnak káprázott a szeme.
    – Tudom már, mit csinálok! – örvendezett. – Repülni fogok.
    – Kezdd el, én majd nézem – felelt a papagáj.

    A kiselefánt ugrott egy nagyot, de nem sikerült a levegőbe emelkednie, hanem leesett a földre, és megütötte a lábát.
    Az öreg papagáj félrefordította a fejét, és mosolyogva nézte.
    – Itt nem tudok nekifutni – mondta a kiselefánt zavarában.
    – Megmutatom neked, hol lehet nekifutni – vigasztalta a papagáj, és elvezette a kiselefántot a meredek folyópartra. – Nézd – mondta a gazfickó. Odament egészen a szakadék széléhez, ugrott egyet, és felrepült.
    A kiselefánt szintén odament a szakadékhoz, ő is ugrott egyet, és… beleesett a vízbe. Kimászott a partra, vizesen, sárosan, tele iszappal és hínárral.

    Kétségbeesve körülnézett, és egyszerre meglátta elefántpapát, elefántmamát és testvéreit a parton, amint szótlanul figyelték őt.
    Elszégyellte magát a kiselefánt.
    – Vigyetek magatokkal sétálni – mondta. – Ezentúl mindig elefánt akarok lenni.
    És az egész elefántcsalád elindult sétálni.

    Pin It on Pinterest