Kicsi kínai fiúcska volt Liu.

Édesapja már kora reggel dolgozni ment a gyárba, édesanyja meg a szántóföldre indult, kapával a vállán.

Liu otthon maradt egyedül a házban — és a világon semmi dolga nem volt.

Elhatározta, hogy ő is dolgozik valamit. Kapát, seprűt keresett elő, és kiment az udvarra.

Az udvaron temérdek sok kő és szemét volt. Liu szépen felsöpörte az udvart, a köveket kosárba gyűjtötte, és a ház közelében folydogáló patak partjára hordta.

Aztán vette az ásót, és virágágyakat csinált. Mikor elkészültek, Liu magot vetett beléjük, vödörben vizet hozott, és gondosan megöntözte valamennyit.

Miután evvel is elkészült, szép tisztára megmosta a kezét.

Akkor aztán leült pihenni a fa alá.

Liu édesapja délután hazajött a munkából, és mindjárt megkérdezte:

— Ki hozta rendbe az udvart?

Liu így válaszolt:

— Tíz kis barátom segített nekem.

Aztán édesanyja is hazajött a szántóföldről, és ő is megkérdezte:

— Ki csinálta ezeket a virágágyakat?

Liu megint csak így válaszolt:

— Tíz kis barátom segített nekem.

— De hát hol van a te tíz kicsi barátod? — csodálkozott az anyja és az apja.

— Nézzétek! — szólt Liu, és felemelte két kezét. — Az én tíz ujjam az én tíz kicsi barátom!