Anyámnak kifogyott a lisztje, nem tudott kenyeret sütni, hát elküldött a malomba, őrletni. No, én feldobtam a négy zsák búzát a szekérre, befogtam a négy ökröt, és elindultam. A meredeken az ökrök megálltak, és hiába csapkodtam őket az ostorral, egy tapodtat se mentek tovább.

Mit tehettem okosabbat? Kifogtam az ökröket, a négy zsákot fogtam a szekér elé, az ökröket meg felültettem a zsákok helyére, hadd utazzanak egyszer urasan. Megcsapkodtam a zsákokat, húztak is becsületesen, egykettőre fenn voltunk a dombtetőn. Onnan már látnom kellett volna a malmot, de csak a patak zúgóját láttam meg a molnárt, amint a lócán ül és
pipázik. Hát a malom hová lett? Hogy odaértünk, kérdem a molnártól is; azt mondja, a malom elment eprészni, amíg haza nem jön, nincs örlés.

– Enyje, én annyi ideig nem várok – mondom –, inkább megkeresem ott az eprészőhelyen, hazazavarom, elvégre a malomnak az a dolga, hogy lisztet őröljön. Úgy is tettem, rá is leltem az erdő közepén, a tisztáson, meg is dorgáltam, és mivel a szóra nem hajlott, kővel kezdtem hajigálni, hogy siessen haza. Úgy aztán elindult, egyre jobban nekiiramodott a haszontalan, akkor meg az volt a baj, hogy nem tudtam utolérni, annyira szaladt. Mire odaértem a zúgóhoz, már nagyban járt a malom, az én lisztemet őrölte. Kevés idő múlva felpakoltam a zsákokat, befogtam a négy ökröt, és hazahajtottam.

Estére már abból a lisztből sütött anyám kenyeret. Ezt csinálja utánam valaki!