Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava, égbe nyúló hegyek aljában. Körös-körül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden földet, s szebb képet ennél nem találtok.
Ugyan, ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyű magas hegy volt, s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík- és Háromszék felett: átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös-barlang felett is vár állott. Jaj de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak. No de az emléke, szomorú emléke megmaradt mind a két várnak.
Két testvér lakott a két várban, mind a kettő kevély, gőgös, szertelen. Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták, fosztogatták, s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje. Mind a két vár pincéjében kádakban élére verve állt a tenger arany, ezüst.
Egyszer aztán honnét, honnét nem, messze földről egy nagy úr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintón jött. Na, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak kereke, tengelye, rúdja; arannyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma, s haj! a lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a hat lovat. Mindjárt rászegődött* a vendégére, nem hagyta békében: adja el neki a hat lovat hintóstul, szerszámostul.
– Adok érette hat kád aranyat.
– Nem eladó – mondotta a vendég.
– Ráadásul a torjai uradalmat.
– Nem eladó!
„Megállj – gondolta magában -, azért mégis az enyém lesz!”
Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akár az Olt vize, s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kockajátékot. Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstul, szerszámostul. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégének mind a pénzét, s tetejébe a hat szép lovat, mindenestül. Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, mikor eléállott a hatlovas hintó. Hej, de megirigyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több, mint őneki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen.
A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme- szája elállt a csudálkozástól.
– No, öcsém, van-e ilyen hat lovad?! – kiáltott diadalmasan.
– Ilyen nincs – mondta az öcs -, de lesz különb.
– De már azt szeretném látni!
– Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod!
Nagyot kacagott a büdösi vár ura.
– Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám.
– Nem is hattal, tizenkettővel!
A büdösi vár ura föl sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét, megfordult s hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.
Egész nap tűnődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába tűnődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagy hirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet, s nem is hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja, s úgy megy a bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait, s küldte őket mindenfelé, ki hol a legszebb leányt tudja, hozza ide.
Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velök a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztök egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhuzatta aranyos hintaját, s elébe fogatta a tizenkét leányt.
Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a könny, mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát,* nagyot rittyentett, hogy csak úgy zengett-zúgott belé az erdő.
– Gyí, előre, gyí!
A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót.
Hej szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elővágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelöl állott. Patyolatfehér húsából kiserkedt a vér, s jaj szava felhatott a magas egekig.
– Gyí, Anna, gyí – ordított az úr, s másodszor is rávágott.
– Verjen meg az egek ura! – jajdult föl Anna. – Süllyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa!
S ím, abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég-föld megindult, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya ingadozni, hajladozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár, s a föld süllyedt mind alább-alább, mígnem egyszerre víz alá borult. És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent, s a tóban tizenkét hattyú úszkált. Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kikerülni a forgatagból.
A tizenkét hattyú meg csak úszott, úszott szép csöndesen, kiszállottak a tó partjára, ottan megrázkódtak, s leánnyá váltak ismét. Siettek haza mind a falujokba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partján, s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással. És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szent életű leánnyal, kit még életében szentnek nevezének, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.