Skip to content

Móra Ferenc: Berec ángyó kenyerei

    Berec ángyó kenyerei

    Hogy a nyáron édesanyámnál jártunk, fölnéztem a kenyerespolcra, és a kenyerespolcról eszembe jutott Berec ángyó. Kisgyerek koromban ő sütögette nekünk a kakastejes kenyeret, aminek még most is a számban van az íze.

    – Mit mosolyogsz, cselédem? – kérdezte tőlem édesanyám.

    – Berec ángyó jutott eszembe. Ugyan megvan-e még?

    – Meg bizony, gyerekem – bólintott édesanyám -, csakhogy most már nem folytatja a mesterségét. Föl vitte isten a dolgát. Kiment lakni a maga tanyájára, most ott uraskodik.

    De már ezt nem lehetett megállni nevetés nélkül.

    – No – mondom -, azt már magam is szeretném látni, hogy milyen lehet Berec ángyó, mikor uraskodik. Hamar fogd be a csikókat, Panka, megyünk Homokországba.

    Nem telt bele egy cipókiszakajtásnyi idő, már akkorra Panka befogta a csikókat. Úgy kell azt érteni, hogy lerúgta a cipőcskéit. Nincs annál nagyobb öröm, mint mezítláb kocogni Homok­országban.

    Egyéb öröme úgyse igen volt az utunknak. Nyár végén nagyon szomorú ország ez a Homok­ország. Fűt, fát lelegel ekkorára a szárazság. Zöld mezőnek, dalos madárnak híre sincs már. Éhenkórász varjak fekete felhője kavarog a szúrós tarlók felett.

    Annál jobban megörültünk, mikor haragoszöld eperfák közül fehérlett felénk egy takaros tanyaház. Oszlopos tornácú, cseréptetejű, városba beillő, őszirózsák kukucskáltak ki a rácskerítésen. Kéményéből úgy bodorgott ki a füst, mintha kendőt lobogtatna valaki:

    – Kerülj beljebb, szegény vándor!

    Kis kanászgyerek pattogtatta a karikását az út szélén, megkérdeztem tőle, kié ez az uras tanya.

    – Berec ángyóé – mondta a gyerek, és megemelte mellé a kalapját.

    „Úgy nézem, fele se tréfa az uraskodásnak” – gondoltam magamban, ahogy a zöldre festett ajtót kinyitottam. Abban a percben Panka belefogódzott a zsebembe, és nagyon szeretett volna belebújni.

    – Jaj, a kutyák! – pityergett ijedten.

    Két lompos kutya buffogott elejbünk. Egyszerre rájuk ismertem, mert engem is sokat megriasztottak kiskoromban.

    – Gurulj, ne, Lapulj, te! – csettintettem oda nekik az ujjammal, s a két eb egyszerre hízelegve dörgölte hozzám a nagy bumfordi fejét.

    – Szép tőletek, hogy úr korotokban is rám ismertek – hajoltam le hozzájuk.

    Hát mire föltekintek, már előttünk áll Berec ángyó, de tulajdon úgy ám, mint húsz esztendővel ennek előtte. Foltos kék kötőjének felgyűrve az egyik sarka, babos kendővel hátrakötve a feje, kormos az ábrázata, még tán a szénvonó is a régi volt a kezében. Csak a ránca lett több, meg a haja kevesebb.

    – Megismer-e, Berec ángyó? – hajoltam le a töpörödött anyókához.

    Berec ángyó ernyőt csinált a tenyeréből a szeme fölött, és az alól kémlelt végig.

    – Meg ám, lelkem – kapott a kezem után -, megismertem a vastag szemöldökérül.

    Már akkor törülgette le az ábrázatáról a pernyét, és tessékelt be a tisztaszobába

    – Nem megyek én, Berec ángyó – szabadkoztam -, jobb lesz a konyhán. Úgyis rég éreztem már friss kenyérszagot.

    No, az ángyó konyháját majd fölvetette a drága jó szag. Kilenc nagyocska cipó mosolygott a konyha földjén, fényes, barna hátú, piros púpú kalácscipó. Megláttam már azt, ámbár ángyó illegett-billegett előttünk, hogy hátha valahogy eltakarhatná őket.

    – Nini – kérdeztem meglepődve -, hát Berec ángyó még most is sütöget? Ebben a nagy módban?

    Ángyó megzavarodva köhintett egyet-kettőt.

    – Csak magamnak sütögetek, lelkem. Tudja, nagyon beleszoktam negyven esztendőn keresztül. Már most meg nem állom, hogy legalább egyszer egy héten a dagasztóteknő mellé ne álljak.

    – De hát csak nem eszik meg minden héten kilenc kenyeret, Berec ángyó? – nevettem el magamat.

    – Akad annak gazdája mind a kilencnek, lelkem – mosolyodott el Berec ángyó is. – Ehol ez a kis cseléd is mindjárt magára vállal egyet.

    Azzal a legpirosabb cipót odakínálta Pankának. Azt a kis cseléd mindjárt úgy pártfogásába vette, mintha egymaga akarná megenni az egészet.

    – Kettőnknek szánta pedig ezt, ugye, Berec ángyó? – kérdeztem ángyót, de már akkorra besuttyant a szobába. Mikor kijött, majd meg nem ismertem. Szép tiszta ruhát öltött, csipkés főkötőt tett a fehér hajára.

    „Nini, kezdődik az uraskodás” – gondoltam magamban. Ángyó pedig magyarázóformán simított végig a ruháján.

    – Most már jöhetnek a népeim!

    Akkorra már ott is állt a konyhaajtóban a karikásostoros kanászgyerek, s beköszönt nagy alázatosan:

    – A kenyeremért jöttem, Berec ángyó!

    – Itt van, gyerek, fogyaszd el egészséggel – tett a karjára egy kenyérkét Berec ángyó.

    De már akkor egy kis libapásztorlányka is ott ácsingózott. Két-három kolduska is ott csoszogott a tornácon. Egy-két ágrólszakadt öreganyó is lappangott mögöttük. Ez mind kapott egy-egy kenyeret, s kisvártatva csak egy maradt a kilencből.

    – No, ez nagy búcsújárás volt, ángyó – szólaltam meg, mikor magunk maradtunk.

    – Így van ez minden szombaton este, lelkem – felelte Berec ángyó. – Sok ezen a tájon a szegény nép, s mind ide van szokva. Ezeknek sütögetek én mostanában, lelkem. Nekem is jólesik, tudja, meg nekik is.

    Szégyen, nem szégyen, de egy darabig nem tudtam szóhoz jutni.

    – Hát ez a kilencedik kenyér? – kérdeztem azután.

    – Az se szárad rám, lelkem – felelte ángyó, s kétfelé vágta az utolsó kenyeret. Fehér kendőbe takargatta, és föltette a polcra, a másik felét meg odatette a mezőre néző szelelőlyukba. Hanem előbb lehámozgatta az égettjét.

    – Nemigen bír már rágni szegényke – mondta mentegetődzve.

    – Kicsoda, Berec ángyó?

    – Aki a kenyeret elviszi a szelelőlyukból – hebegte az öregasszony. De olyan restelkedve, hogy nem akartam tovább vallatni.

    „Majd kinézzük azt” – gondoltam magamban, s búcsút vettünk Berec ángyótól. Hanem addig el nem eresztett, míg föl nem bokrétázott őszirózsával.

    A tanya mögött aztán lesbe álltunk, de nem sokáig kellett várakoznunk.

    Hamarosan megjelent az utolsó is Berec ángyó népei közül. Egy sovány, kócos, öreg juhászkutya. Látszott rajta, hogy nagyon tudja a járást, mert egyenesen a szelelőhöz ment, felágaskodott, s elszaladt a fél kenyérrel.

    Néztem, néztem utána, míg csak Panka meg nem rántotta a kabátom.

    – Gyerünk, apu, mert már gyújtogatják az angyalok a mennyei lámpásokat.

    Én pedig arra gondoltam, hogy ha Berec ángyó a mennyországba kerül, az angyalok bizonyosan a főhelyre ültetik az Úristen aranyasztalánál.

    Pin It on Pinterest