Porszem hullott a szemembe. Mialatt kivettem, a másik szemembe is belehullott valami.
Akkor észrevettem, hogy a szél fűrészport hord felém, s már egész ösvényke fekszik belőle a földön a szél irányában. Ez annyit jelent, hogy valahol, ott, ahonnan a szél hordja, valaki száraz fával dolgozik.
Elindultam a szél irányában a fehér fűrészport ösvénykén, és hamarosan megtaláltam, amit kerestem:

két icipici cinke – a teste kékesszürke, fehér pihés fejecskéjén kétoldalt fekete sáv- a csőrével vájta egy kiszáradt fa törzsét, és férget szedegetett a korható fából. Olyan fürgén haladtak, hogy a szemem láttára hatoltak be mind mélyebben, mélyebben a törzsbe. Türelmesen néztem őket látcsövemen keresztül, amíg végül az egyik cinkének már csak a farkacsakája látszott. Akkor halkan megkerültem a fát, a másik oldalról odalopóztam, ahol a madárka farka kilátszott, s a lyukat betakartam a tenyeremmel. A madárka nem mozdult odabenn az odúban, mintha megdermedt volna. Fölemeltem a tenyerem, megérintettem a farkát – a madárka nem mozdult: megsimogattam a kis hátát – feküdt tovább, mint akit agyonvertek. A másik cinke meg ott ült egy faágon, két-három lépésnyire, és csipogot.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy társát inti, feküdjék csak minél csendesebben.
– Feküdj csak, és hallgass – mondta neki -, én pedig majd itt csiripelek körülötted; hátha üldözőbe vesz, akkor én elrepülők, te meg ne vesztegesd az idő!
Nem kínoztam tovább a madárkát, arrább mentem, és néztem, hogy mi lesz tovább.

Elég sokáig kellett ott állnom, mert a szabad cinke látott, és figyelmeztette az odúban megbúvót:
– Maradj benn még egy kicsikét, még itt van, áll és figyel…
Álltam, álltam, jó sokáig, amíg aztán a szabad cinke egészen különös hangon szólalt meg. Kitaláltam, mit mondhatott:
– Bújj ki, nincs mit tennünk: még mindig itt áll.
A farkocska eltűnt az odú nyílásából. Csakhamar megjelent a fekete sávos fejecske, és ezt csipogta:
– Hol van?
– Ott áll – csipogta a másik. – Nem látod?
– Ahá, már látom – csipogta az odúban megbúvó.
És kiröppent.
Csak pár lépésnyire repültek, majd nyilván odasúgták egymásnak:
– Nézzük meg, hátha elment.
Leültek egy magas ágra. Körülnéztek.
– Ott áll – mondta az egyik.
– Ott ám – így a másik.
És elrepültek.