A napot felhő takarta el, a fűszálak sárgulni kezdtek. Néha reggeltől estig esett az eső. Nagy gondban volt a tücsök, hová rejtse a hegedűjét, hogy meg ne ázzon.

Már három nap, három éjjel ezen töprengett, amikor egy szarka szólt rá a magasból:

-De búnak eresztetted a fejed, tücsök koma!

-Hogyne búsulnék, mikor féltem a hegedűmet! – felelte a tücsök. – Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.

-Azon ne búsulj! Elviszem én a te hegedűdet a leglombosabb tölgyfa kellős közepébe. Olyan sűrű ott a levél, hogy a hegedűd se nem ázik, se nem fázik.

Örült a tücsök, meg is köszönte a szarka kedvességét. De amikor az felrepült a magasba a hegedűvel, bizony majd megszakadt a szíve utána.

Amint a szarka visszajött, így sóhajtott:

-Hová tetted a hegedűmet? Én is utána megyek.

„Bolond ez a tücsök” – gondolta a szarka, de azért elmagyarázta: – Látod azt a három akácfát? A harmadiknál jobbra fordulsz, s addig mégy, míg a mező végére érsz. Ott találsz egy nyárfasort, annak a végén egy nagy kertet, a nagy kert közepében egy óriási tölgyfát – annak a kellős közepébe rejtettem én a hegedűdet, hogy a jövő nyárra is épségben maradjon.

Alig várta a tücsök, hogy a szarka a mondókája végére érjen. Szaladt árkon-bokron, hogy minél előbb megtalálja a hegedűjét. Bizony, nem ért oda olyan hamar, mint a szarka. Már a hold is feljött az égre, a csillagok is előbújtak, mikor a kertbe ért. A kert közepén ott állt a tölgyfa. Sírva fakadt a tücsök örömében, amikor meglátta.

Amint ott sírt, sírdogált, egyszer csak a tölgyfa kellős közepében megszólalt a tücsök hegedűje, de olyan gyönyörű szépen muzsikált, amilyen szépet se a fák, se a bokrok, de még a tücsök se hallott.

-Csak még egyszer nálam lehetne a hegedűm! – sóhajtotta a tücsök.

Abban a szempillantásban egy vékonyka holdsugár szállt a tölgyre, átfonta a tücsök hegedűjét, s a másik pillanatban már ott volt a tücsök előtt.

Boldog volt a tücsök, s szaladt egyenest a mezőre.

Mikor a tücsöklyuk előtt álló fűszál meglátta a tücsköt a hegedűjével, örömében földig hajolt, úgy tisztelgett a mező muzsikusának.

De a nagy öröm nem sokáig tartott, mert megeredt az eső. Jajgatott szegény tücsök: mi lesz most a hegedűjével? Napvilágon agyonázik, tücsöklyukban meg megfázik.

Megint megszólalt a szarka:

-Most aztán búsulsz megint, ugye? Nemhogy ott hagytad volna, ahová én vittem!

-Inkább föld mélyébe ásom, fű ne lássa, fa ne lássa – válaszolta a tücsök.

Úgy is tett. De a föld nagyon hideg volt. Vacogott a tücsök, vacogott a hegedűje.

A tücsöklyuk előtt álló fűszál nem győzte hallgatni a vacogást. Meg is sajnálta nagyon, bekopogott hozzá:

-Gyere ki, édes tücsköm, gyere ki egy szóra!

Nem kellett sokáig biztatni a tücsköt, előbújt gyorsan, mert azt hitte, talán kisütött a napsugár. De biz az nem sütött ki.

Mégse bújt elő hiába a kis tücsök, mert arra jött egy kicsi lány, annak a szoknyájára ugrott. A kislány a szoknyája ráncában hazavitte. Szoknyáját a meleg kuckóba akasztotta, a tücsköt egész télre ott marasztotta. A kemencepadkán ágyát megvetette, kikeletig el se eresztette.