Volt egyszer egy asszony, aki palacsintát sütött a hét éhes gyerekének. a tésztát a borjas tehén tejével készítette, finom vastagra kelt meg. A gyerekek körülállták, úgy nézték, de még az öregapó is ott ült.
– Jaj, adj egy kis palacsintát ennem, anyám, olyan éhes vagyok – mondta az egyik gyerek.
– Jaj, kedves anyám – mondta a második.
– Jaj, édes, kedves anyám – mondta a harmadik.
– Jaj, édes, édes, kedves anyám – mondta a negyedik.
– Jaj, édes, édes, szép, kedves anyám – mondta az ötödik.
– Jaj, édes, édes, szép, kedves, jó anyám – mondta a hatodik.
– Jaj, édes, édes, szép, kedves, jó, drága anyám – mondta a hetedik.
Így kértek tőle palacsintát mindannyian, az egyik szebben, mint a másik, mert éhesek voltak, és kedvesek is.
– Várjatok, gyermekeim, amíg megfordul – mondta az anyjuk. – Aztán majd mind kaptok belőle. Nézzétek csak, milyen vastag, ahogy itt fekszik a serpenyőben.
Ahogy ezt a Palacsinta meghallotta, megijedt, csak úgy magától megfordult, és ki akart ugrani a serpenyőből, de visszaesett a másik oldalára. Amikor az is megsült egy kicsit, akkor már gyorsabb volt: leugrott a padlóra, és elkezdett gurulni, mint valami kerék, ki az ajtón, lefelé az úton.
– Hé! – kiáltotta az asszony, és futott utána, ahogy csak tudott, fél kezében a serpenyőt vitte, a másikban meg a fakanalat; utána futottak a gyerekek, leghátul meg az öregapó sántikált.
– Hé megállj! Fogjátok meg, csípjétek meg, hé! – kiáltoztak összevissza, és futottak, hogy elfogják. A palacsinta meg csak gurult, és egy idő múlva már nem is látták, mert mindegyiküknél gyorsabb volt.
Mikor már jó ideje gurult, találkozott egy emberrel.
– Jó napot, palacsinta! – mondta az ember.
– Áldás, békesség, ember-kender! – mondta a palacsinta.
– Kedves palacsintám, ne gurulj olyan gyorsan, várj egy kicsit, hadd egyelek meg – kérlelte az ember.
– Ha elfutottam az asszonyságtól, az öregapótól meg a hét sivalkodó gyerektől, bizony előled is elszaladok, ember-kender – mondta a palacsinta, és gurult, gurult tovább, amíg nem találkozott a tyúkkal.
– Jó napot, palacsinta! – mondta a tyúk.
– Jó napot, tyúkom-búkom! – mondta a palacsinta.
– Kedves palacsintám, ne gurulj olyan gyorsan, várj egy kicsit, hadd egyelek meg – mondta a tyúk.
– Ha elfutottam az asszonyságtól, az öregapótól, a hét sivalkodó gyerektől meg az ember-kendertől, bizony előled is elszaladok, tyúkom-búkom – mondta a palacsinta, és továbbgurult az úton, mint valami kerék. Egyszer csak találkozott egy kakassal.
– Jó napot, palacsinta! – mondta a kakas.
– Jó napot, kakas-bakas! mondta a palacsinta.
– Kedves palacsintám, ne gurulj olyan gyorsan, várj egy kicsit, hadd egyelek meg – mondta a kakas.
– Ha elfutottam az asszonyságtól, az öregapótól, a hét sivalkodó gyerektől, az ember-kendertől meg a tyúkom-búkomtól, bizony előled is elszaladok, kakas-bakas – mondta a palacsinta, és gurult, gurult, amilyen gyorsan csak tudott.
Amikor már jó ideje gurult, találkozott egy kacsával.
– Jó napot, palacsinta! – mondta a kacsa.
– Jó napot, kacsa-vacsa! – mondta a palacsinta.
– Kedves palacsintám, ne gurulj olyan gyorsan, várj egy kicsit, hadd egyelek meg – mondta a kacsa.
– Ha elfutottam az asszonyságtól, az öregapótól, a hét sivalkodó gyerektől, az ember-kendertől, a tyúkom-búkomtól meg a kakas-bakastól, bizony előled is elszaladok, kacsa-vacsa – mondta a palacsinta, és gurult, gurult, amilyen gyorsan csak tudott. Amikor már hosszú, nagyon ideje gurult, találkozott egy libával.
– Jó napot, palacsinta! – mondta a liba.
– Jó napot, liba-viba! – mondta a palacsinta.
– Kedves palacsintám, ne gurulj olyan gyorsan, várj egy kicsit, hadd egyelek meg – mondta a liba.
– Ha elfutottam az asszonyságtól, az öregapótól, a hét sivalkodó gyerektől, az ember-kendertől, a tyúkom-búkomtól, a kakas-bakastól meg a kacsa-vacsától, bizony előled is elszaladok, liba-viba – mondta a palacsinta, és továbbgurult. Megint gurult egy ideig, találkozott egy gúnárral.
– Jó napot, Palacsinta! – mondta a gúnár.
– Jó napot, gúnár-búnár – mondta a palacsinta.
– Kedves palacsintám, ne gurulj olyan gyorsan, várj egy kicsit, hadd egyelek meg – mondta a gúnár.
– Ha elfutottam az asszonyságtól, az öregapótól, a hét sivalkodó gyerektől, az ember-kendertől, a tyúkom-búkomtól, a kakas-bakastól, a kacsa-vacsától meg a liba-vibától, bizony előled is elszaladok, gúnár-búnár – mondta a palacsinta, nekiindult, és gurult, gurult, amilyen gyorsan csak tudott. Gurult tovább és találkozott egy malaccal.
– Jó napot, palacsinta! – mondta a malac.
– Jó napot, aranyos kocsonyának való! – mondta a palacsinta, és gurult, gurult, amilyen gyorsan tudott.
– Várj, várj – mondta a malac -, ne szaladj, hiszen mi kettecskén is átmehetnénk az erdőn, egyedül nem biztonságos ott járni.
A palacsinta azt gondolta, lehet valami a dologban, hát szót fogadott.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak egy patakhoz érkeztek. A malacot fenntartotta a hája a víz színén, de a palacsinta sehogy sem tudott átjutni.
– Ülj az orromra – mondta a malac -, átviszlek a túlpartra.
A palacsinta szót fogadott.
-Hamm – nyamm – mondta a malac, és egy falásra eltüntette a palacsintát.
Mivel a palacsintának is vége, a mesének is, itt a vége, fuss el véle!
