Most azt a mesét mondom el, mióta haragszik a kutya a macskára. Tél volt, nagyon fázott a kutya. Aztán elhatározta: ha gyön a nyár, majd épít magának egy házat, mer mennyit kell dideregnyi a nagy télnek idején. Neki is látott, hogy elkészíti a rajzot, milyen is lesz az ő háza.

Azt mondja a macskának: – Hallod-e, macska, jó barátom, őrizd meg nekem ezt az írást tavaszig!

– Jó van, megőrzöm. Felszaladt a macska az írásval a mestergerendára, eltette jól. Telt-múlt az idő, gyött a tavasz. A kutyának eszibe jutott az erős fogadása, hogy ő házat épít.

Mondja, hogy: – Macska barátom, hozzad csak gyorsan az írást! Megvan-e még?

– Megvan, megvan! Szalad a macska a mestergerendára, de bizony az írást az egér mind szétrágta. A macska le se mert menni jóformán.

– Hozod-e má az írást? – türelmetlenkedett a kutya.

– Jaj, nem tanálom! – Így őrizted meg?

Borzasztóan dühös lett a kutya. Attól kezdve ahol érte, kergette, ugatta a macskát. Egyszer a macska belopakodott a házba. Ott vót az asztalon egy nagy fazékba a tejföl, nagy cserépfazekakba. Bizony jó belenyalt. Utána kiugrott az ablakon.A kutya meglátta.

– Te híres tejfölbegre nyalogató, majd gyön a gazdaasszony, ellátja a bajod! A szegény kutya nem tudta má akkor kergetnyi, mer megkötték. Gyön is a gazdaasszony a bótbó. Látja, hogy a macska ott mossa a bajuszát. A bajuszán meg fehérlett a sok tejföl. Kapta a söprűt a gazdaasszony, csihi-puhi, jó elverte a macskát, kiverte még az udvarbó is. Futott a macska, futott eszeveszetten az erdőnek.

Ott összetanálkozott egy nyúlval. Megihedt, meglapult. Tanakodott, gondolkodott, hogy így nem él meg, így nem lesz jó, bátornak kell lennyi. Erre kihúzta magát, farkát felkancsarította, nagy peckesen a nyúl elé toppant.

A nyúl köszönt neki illendően:

– Kihez van szerencsém?

– Én vagyok a Kacor király, Jaj annak, ki velem kiáll, Aki körmöm közé kerül, Az már bizony nem menekül! Hajlongozott a nyúl, aztán futás.

Összetanálkozik az őzvel, a rókával.

Mindegyiknek elmondja:

– Nagyon vigyázzatok, itt jön az erdőbe, a birodalmunkba a Kacor király, és azt mondja, hogy jaj annak, ki vele kiáll. Aki körme közé kerül, az má soha nem menekül!

– Hűj, mörre lehet? Kíváncsiak vótak rá. Továbbfutott a hír az erdőbe, minden állat tudta már, hogy a Kacor király van az erdőbe.

A róka azt mondja:

– Ha má itt van, meghívom nagy tisztelettel vacsorára. Megyen is nagy hajlongozva a róka.

– Tisztelettel meghívom a Kacor király urat egy jó vacsorára.

– Elfogadom, elmegyek.

A róka azt se tudta, hogy ugráljon. Tálalt az libahúst, tyúkhúst. Mohából vetett neki ágyat. Jött is a Kacor király kipödrött bajuszval, hegyesen.

A róka meg mingyár:

– Foglaljon helyet, Kacor király úr, foglaljon helyet!

Mit parancsol: libahúst, tyúkhúst? – Mindegy. Mindegyikbő eszek egy keveset. Ett is mindegyikbő.

Akkor azt mondja: – Pihenni akarok!

– Tessék kérem, pihenjen, Kacor király, ebéd után úgy illő, úgy szokás – hajlongozott a róka.

Majd a kutya elvetődött az erdőnek. Összetanálkozott a nyúlval.

Azt mondja a nyúl:

– Hallod-e, te Bodri, Az erdőbe ne járj, Mert itt van a Kacor király! Jaj annak, ki vele kiáll, Aki körme közé kerül,

Az már soha nem menekül! – Nem?

Egy életem, egy halálom, biz már én megnézem azt a híres Kacor királyt, nem az-e ugyan, akit a gazdaasszonyom tegnap seprőnyéllel kergetett el.

Jaj, nagyon félt a nyúl, rimánkodott a kutyának:

– Ne menj hozzá, Bodri! Most éppen a rókáná ebédel, megzavarod lakmározás közbe, biztosan végez veled! Bodrinak nem szaladt inába a bátorsága, bebújt a rókalyukba.

Néz jobbra, néz balra, hát a mohán ott terpeszkegyik kényelmesen a macska.

– Te vagy az a híres Kacor király? Tejfölbögre nyalogató, kolbász-hurkalopogató, te vagy az a híres Kacor király? Zsupsz, nekiugrott a kutya mérgesen, hogy menten széttépi. Úgy elugrott a macska, hogy azóta is fut, ha bírja szusszal.