Skip to content

Vlagyimir Szutyejev: Micsoda madár ez?

    Micsoda madár ez?
    Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett…
    Az emberek fejüket csóválva mondogatták:
    – Szörnyű ez a Liba!
    Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak.
    „De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak” – gondolta magában. Megkérte a Hattyút:
    – Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.
    Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.
    Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja – sehogy sem találja kényelmesnek.
    Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.
    – Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú – mondja neki -, hahaha!
    Megsértődött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van.
    „De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csőr!” – gondolta magában.
    Meg is mondta a Pelikánnak:
    – Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!
    Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere.
    A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott.
    A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére.
    A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset farkáért.
    De végül sikerült neki.
    A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is.
    Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba.
    Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát…
    Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.
    – Gá-gá-gá, micsoda madár ez? – ámuldoztak a libák.
    – Liba vagyok! – kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta:
    – Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
    – Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! – mondták neki a libák.
    Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott.
    A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.
    Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni.
    Nevetnek a libák:
    – Hahahahaha!
    Liba meg visszakiált nekik:
    – Kukurikuuuú!
    Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka!
    Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek.
    Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és – uzsgyi! – szaladni kezdett vele.
    Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték.
    Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.
    – Köszönöm, libák, hogy megmentettetek – mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!
    Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.
    És a Liba megint olyan lett, mint egy liba.
    Csak most okos és nem irigy liba lett belőle.
    Így szólt az én mesém a Libáról. Itt a vége, fuss el véle!

    Pin It on Pinterest