Most minden elcsendesedik odakint, minden, ami egész napon át hangos volt, eleven és vidám.

A nap lenyugodott, a virágok észrevétlenül bezárják illatozó kelyhüket, és elalszanak: a fehér százszorszépek és a vörös rózsák, a kék harangvirá­gok és a sárga oroszlánszájak mind-mind elalszanak. A fű meg a gabona is nyugovóra tér.

A mezőkre lenge fátyol terül, olyan lágyan, mint a lehelet. A madarak is abbahagyták az éneklést, csendben ülnek a fészekben, szárnyuk alá dugott fejjel. A vidám halacskák békés öblöt keresnek a sötét, áradó vizekben. A kis patak néha még loccsan, csobban egyet álmában, aztán elcsendese­dik. Már a szorgalmas méhecskék sem zümmögnek a kertben, alszanak ők is az illatos lépben. A barna csikó, mely egész nap ugrándozott, az istállóban pihen, kis fehér nyuszink sem ugrándozik már a fűben.

Egy-egy eltévedt szélroham néha még átszalad az utcákon vagy a ház­tetők felett. Itt-ott megrázza az ablaktáblákat, másutt meg a vadszőlő levelei között susog. Hamarosan ő is elcsendesedik a völgyben. Már csak a kutyák vannak ébren, néha-néha felugatnak, főként mikor feljön a hold, vagy egy késői járókelő léptei kopognak az utcán.

Az egész világ csöndes, egyre csöndesebb. Sötét és néma. Az égen ezer csillag pislákol, a hold puhán önti fényét a földre le. Nem tart már soká, a gyerekek is mind elalszanak szobácskáikban, szépet álmodnak, és mo­soly bujkál rózsaszín arcocskáikon.

Német meséből átdolgozta Fazekas László