A Forrás gyémántos vonójával muzsikált egy szikla tetején. Erre a csodálatos dalra ébredezni kezdett a Tavasz. Igaz, még igen álmosan pislogott, de azért elindult a hang irányába. Fel is frissült nyomban, amint megfürdött a muzsikáló Forrás habjaiban. Majd gyorsan magára öltötte a ruháját, kibontotta sugárhaját, és mint egy óriás pillangó, kiröppent a rétre. Amint azonban körülnézett ott, kis híja, hogy el nem pityeredett, mert a kegyetlen Tél lehelete még ott dermedt a fűszálakon.
– Jaj de fehérek vagytok, kedveseim! Vajon most mit tegyek?!- kiáltotta a Tavasz kétségbeesetten.
– Hiszen nincs még annyi erőm, hogy lefújjam minden egyes fűszálról, minden ágról a Telet!
Már éppen visszaindult nagy búsan, hogy a Naphoz bújva egy kissé átmelegedjen, amikor az erdei ösvényen egy öreg anyókát pillantott meg, aki rőzsét vitt a hátán közeli házikójába. Olyan árván bandukolt szegény, mint akinek senkije sincs ezen a világon. Erre aztán a Tavasz meleg sugarával máris táncba kezdett az anyóka kendőjén, görnyedt hátán, fáradt kezén.
– Nicsak! – örvendezett az öreg anyó.
– Itt a Tavasz! Talán nem is kell sokáig fagyoskodnom.
S milyen kedvesen simogat, mintha csak mindenki körém gyűlne, mindenki olyan távol van tőlem.
Aztán feltekintett az égre, s szinte hinni sem akarta, hogy maga a Tavasz röppen felette. De aztán mégis felbátorodott, és így szólt hozzá:
– Köszönöm jóságodat, köszönöm, hogy átmelegíteted dermedt csontjaimat.
De engedd meg, hogy megkérdezzem: hol maradt szépséges ruhádról, napsugárhajadról a hóvirág, az ibolya és a többi virág?
S ekkor tekintett végig önmagán a Tavasz.
Rémülten vette észre, hogy hajnalban a nagy kapkodásban mind-mind odahaza, hótakarója alatt felejtette hírnökeit, a hóvirágokat és kökörcsineket.
– Milyen bölcs vagy te, nénikém – mondta hálásan.
S még egyszer úgy ráborította sugárhaját az anyókára, hogy az egyszeriben elfelejtette, hogy valaha is fagyoskodott.
„Most már tudom, miért nem rázta le magáról jégbilincsét a fű, fa, bokor!” – gondolta a Tavasz.
Elszégyellte magát feledékenységéért, és gyorsan hazarohant. Hótakarója alól előbűvölte a hóvirágokat és ibolyákat. A karjába ölelte valamennyit, s a föld fölé lebbent. Könnyű fátyla mint lenge pára úszott-lebegett utána.
Amerre csak elrepült, mindenfelé széthintette a hóvirágokat és ibolyákat.
Most már bezzeg megismerték a mezőkön a fűszálak, hogy itt a rügyfakasztó, virágnyitó, Tavasz.
Boldogan integettek neki, s a harmatcseppek úgy tündököltek rajtuk, mint az örömkönnyek. A fák, a bokrok is kibontották leveleiket, s úgy lengették feléje, mintha apró zöld zászlókkal üdvözölnék mindenfelől.A jószívű, de feledékeny Tavasz aztán utolsó virágait is odaadta a földnek, de az öreg anyóról sem feledkezett meg, aki figyelmeztette a mulasztásra.
Olyan csodálatossá varázsolta hálából a kertjét, hogy arról már csak a legszebb mesék mesélhetnek.
