A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó.

Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes.

– Komámuram – szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt?

– Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá? – Nagyon erős vagyok! – büszkélkedett a kolibri.

– No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?

– Holnap reggel.

– Jó. Holnap reggel várlak.

Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.

– No, komámuram, mi újság? – kérdezte a gólya.

– Nincs semmi különös.

– Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök.

A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.

– No, komámuram, mi újság? – kérdezte csúfolódva.

– Nincs semmi különös – válaszolt a kolibri.

– Látod, hogy megjártad? – nevetett a gólya.

– Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam – kérte szelíden a kolibri.

– Nem bánom – mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.

 – Ülj csak a lábamra – biztatta.

A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte.

– Rajta, komámuram, csak előre!