Kolozsvári Grandpierre Emil: A lóvátett sárkány

A lóvátett sárkány
[Total: 0    Average: 0/5]

Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták, hogy Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem lehetett, mégis minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig azért lett évről évre, mert minden évben született egy gyereke. Mikor már több gyereke volt, ahány lyuk van a rostán, Tóbiás elindult világgá, hogy munkát keressen, a munkáért pénzt kapjon, a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek gyerekének.

Ment, ment, mendegélt, s elért egy széles legelőre. Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett a kunyhóba, hát ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.

– Munkát keresnék, nagyságos juhász úr – szólalt meg Tóbiás.

Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka van, azt ő elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás elfogadta a sajtot. A juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a legelő a hétfejű sárkányé, s ha a sárkány itt találja, megeszi sajtostul vagy anélkül.

De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel, mert alig lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe állott Tóbiásnak, és szórta a lángot mind a hét szájából.

Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy ijedséggel nem sokra megy. Úgy tett hát, mintha nem félne. Meg sem várta, hogy a sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy merészen:

– No, te koszos sárkány, te mit keresel itt?

– Hogy én mit keresek itt? – kérdezte a sárkány. – Ez az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én kunyhóm, s a kunyhóban a juhász az én juhászom.

– Mérkőzzünk meg – mondta Tóbiás. – Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó meg a juhász. De jól vigyázz, rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.

– Jó – hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy mondtad. De hogy mérkőzzünk?

Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy sziklán.

– Hadd lám – mondta -, mit tudsz kifacsarni abból a sziklából.

A sárkány egy árva szót sem szólt, csak lehasított egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két tenyere közé fogta, ahogy a hólabdát formálják. Mikor ez megvolt, szorítani kezdte. Nem sokáig kellett szorítani, lisztté porladt a kemény szikla a markában.

– Szép, szép – hagyta rá Tóbiás -, de én ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.

Vett ő is egy darab sziklát, hozzávette a sajtot, amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította. A sárkány odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt az.

– No – mondta a sárkány -, ha te ilyen erős vagy, legyünk jó barátok.

– Nem bánom – egyezett bele Tóbiás -, de csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.

Beleegyezett a sárkány, s mindjárt elindultak barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy cseresznyefához nem értek. Roskadozott a fa, annyi gyümölcs termett rajta.

– Együnk! – mondta a sárkány.

Enni ennék örömest – gondolta Tóbiás -, de soha nem tudnék arra a fára fölmászni. De aztán eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Mindjárt mondta is.

– Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod, amíg én becseresznyézek. Mikor én már jóllaktam, akkor jössz sorra te. Elvégre a bátyád vagyok.

Úgy lett, ahogy mondta, a sárkány lehúzta a cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, míg a hasa dobbá nem kerekedett.

– No – mondta a sárkány -, eddig én fogtam neked, most fogd te énnekem.

Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem. Mert alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett. Tóbiás pedig, ha eddig nem tudott, most megtanult repülni. Mikor már eleget repült, lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy nyúlra, amelyik ott hűsölt. Megijedtek mind a ketten. A nyúl futott volna, de nem futhatott, mert Tóbiás ijedtében megfogta.

A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre csodálkozott, nem értette, mi lelte Tóbiást.

– Engem az lelt – felelte Tóbiás -, hogy megláttam ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a cseresznyefán, hogy el ne szalasszam. De meg is fogtam, ide nézz!

A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak, hogy Tóbiást meghívta a falujába.

Estére megérkeztek a sárkányfaluban a sárkánytanyára. A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az asztalnál, az apa, az anya meg a két sárkánytestvér, mindegyik előtt hét-hét tányér. Mert hétfejű sárkányok voltak mind. Mindegyik tányérban birkatokány. A négy sárkány olyan iszonyú jó étvággyal csámcsogott, mintha égiháború készülődne.

Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány. Egyszerre huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig csak nézték a jövevényt, aztán a sárkányapa megtudakolta:

– Ezt az embermiszliket mi végre hoztad ide?

– Tisztelettel beszélj az én barátomról, apám – mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő az ereje, s ha megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.

– Ha barátod, szívesen látjuk – felelte a sárkányapa, s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hova üljön. A sárkányasszony tányért rakott elébe, Tóbiás pedig hozzálátott a birkatokányhoz. Egy feje volt szegénynek, nem hét, mint a sárkányoknak, de olyan éhes volt, hogy egy fejjel is többet evett, mint amazok héttel-héttel.

Nem is művelt egyebet a sárkányoknál, mint evett meg aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét megmosdott, aztán leült reggelizni, szép lassan reggelizett – reggelizett, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Akkor már föl sem kelt az asztaltól, úgyis hozták az ebédet. Nem sietett az ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg leszállott az este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát. Vacsorázni csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott, el is aludt, s amikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént elölről kezdte az evést.

A sárkányoknál az a szokás járta, hogy egyik nap egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A vízhordáshoz tömlőt használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott, óriási tömlőt. Egy darabig udvariaskodtak a sárkányok a vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a sárkányanya egyszer csak így szólt Tóbiáshoz:

– Ma te vagy a soros, eredj vízért.

Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy megijedt tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen megmozdítani sem bírta volna. Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy szégyenben ne maradjon. Rászólt hát a sárkányra:

– Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak vizet.

Mire a sárkány így válaszolt:

– Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.

– Vetném, vetném – ravaszkodott Tóbiás -, de ha a vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem találok haza a kút mellől.

A sárkány fogta a tömlőt, s elvezette Tóbiást a kúthoz. Szép, nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta belőle a vizet.

Hogy odaértek a kúthoz, Tóbiás fogott egy ásót, s kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy darabig, aztán megkérdezte:

– Hát te mit akarsz?

– Hazaviszem az egész kutat – felelte Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a vízhordással.

Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni, hogy ne bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a vizet, s ha Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félredobta az ásót, s rászólt a sárkányra.

– Hát ha nem akarod, hogy a kutat hazavigyem, hozz vizet te helyettem.

– Szívesen – felelt a sárkány, a tömlőt megtöltötte, vállára vetette. Mikor már a vállán volt a tömlő, megszólalt Tóbiás:

– Várj csak, sárkány koma – azzal fölugrott a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a tömlőn Tóbiást.

Másnap a sárkányanya az erdőbe küldte őket fáért.

A sárkány ősi sárkányszokás szerint hozzálátott, és egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás meg töprengett, töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenbe’ ne maradjon.

Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe jutott, mit kell tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy megkösse a fát, amit majd hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel kezdte körülkeríteni az erdőt. Meglátta a sárkány, megkérdezte:

– Hát te mit akarsz?

– Hazaviszem az egész erdőt – felelt Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.

– Jaj, jaj, jaj – sivalkodott a sárkány -, eszedbe ne jusson megtenni! Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha az erdőt hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehajította a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:

– Hát ha nem akarod, hogy az erdőt hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.

– Szívesen – felelt a sárkány, de most már nagyon mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet tépett ki gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában, miként végezhetne Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában, hogy beesteledett.

Gondolták, nem mennek haza, hanem ott éjszakáznak az erdőben. Tüzet raktak a tóparton, s lefeküdtek a tűz mellé aludni. A sárkánynak bundája volt, magára terítette, Tóbiásnak szűre volt, ő meg azt terítette magára.

Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta róla a szűrt, s bedobta a tóba. Úgy számított, hogyha Tóbiás megfázik éjjel, a teste meggémberedik, akkor könnyebben elbánik vele.

Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem ébresztette. Ahogy a szemét kinyitja, látja ám, hogy a szűr úszkál a tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem szólt egy szót sem, hanem vette a sárkány bundáját, és rádobta a parázsra. Azzal visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig.

Reggel így szólt a sárkányhoz:

– Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba dobtad?

Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a bundára. A bunda elhamvadt éjjel a parázson, s most egyszerre hamuvá lett.

– Így jársz magad is, ha ki nem hozod a szűröm a vízből – mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta, hadd ijedjen meg az a beste sárkány. Ugrott is a sárkány, mintha nem is sárkány, hanem kiskutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.

Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a fát Tóbiással együtt.

Délre értek haza. A sárkányanya már várta őket a kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy a fia a hátán cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar vele. Ezt mondta neki:

– Eltakarítsd innen a barátodat, különben le is út, fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda sárkány vagy te, hogy így szolgálsz egy nyomorult embermiszliket? Egy hónapja itt él a nyakunkon, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe.

Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy most mitévő legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe, akármennyire félt Tóbiástól. Végül mégis úgy határozott, hogy megverekszik Tóbiással, lesz, ami lesz.

– No – mondta neki -, gyere, verekedjünk meg.

– Nem bánom – hagyta rá Tóbiás -, de mit adsz, ha én győzök?

– Egy véka aranyat – ígérte a sárkány -, ha meg én győzök, akkor fogod magad és hazamégy.

Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét. Vakarta, vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell tennie. Így szólt a sárkányhoz:

– Legyen, ahogy akarod. De van egy kikötésem. Te mondod meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg, hogy hol verekszünk.

– Jó – hagyta rá a sárkány -, verekedjünk bottal.

– No, ha bottal verekszünk – mondta Tóbiás -, akkor menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha választottunk, megmondom, hol verekedjünk.

A sárkány kirántott egy szálfát az árok mellől, letördelte az ágait, s bejelentette, hogy ő azzal verekszik. Tóbiás egy fejszenyelet választott.

– Hol verekszünk? – kérdezte a sárkány vérszomjasan.

– A disznóólban – mondta Tóbiás.

Már mentek is be a disznóólba. Elöl a sárkány, mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét fejével, a két szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni tudott volna. Tóbiás a fejszenyéllel kedvére elcsépelte.

Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott már, jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka aranyat, mert Tóbiás győzött.

Aztán töprenkedni kezdett, hogy tegye ki Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:

– Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te tüsszentesz nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek nagyobbat, szeded a sátorfádat, s hazamégy.

– Nem bánom – mondta Tóbiás.

Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta magát levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a mennyezethez ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra állt, megindult a szobában körbe a fal mentén, ide is nyomott valami rongyot, amoda is nyomott valami rongyot.

A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:

– Ugyan bizony mit csinálsz?

– Én csak azt, hogy minden lyukat bedugaszolok – felelt Tóbiás.

– Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?

– Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék, mert ha kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a ház nem megy szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem nagyobbat?

Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől, szegény sárkányok felől.

– Ha nem akarod, nem tüsszentek – mondta Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal!

A sárkány lemérte a második véka aranyat is, aztán így szólt Tóbiáshoz:

– Verekedésben, tüsszentésben te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat, eltakarodsz a házunktól.

– Kiálthatunk – egyezett bele Tóbiás -, de előbb menjünk a kovácshoz.

– Menjünk, menjünk, de mi végből? – kérdezte a sárkány.

– Hát csak azért, hogy körülabroncsozza a fejedet. Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a fejed az én kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.

Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Aztán így szólt:

– Verekedésben, tüsszentésben, kiáltásban te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha te csattintasz nagyobbakat, kapsz egy véka aranyat, ha én csattintok nagyobbakat, elhordod innen az irhádat.

– Megpróbálhatjuk – mondta Tóbiás.

A sárkány vette az ostort, s akkorát csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.

– Add csak ide azt az ostort – mondta aztán Tóbiás -, most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne ugorjon valamiképpen. Nem venném a lelkemre.

Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen. Tóbiás pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a sárkányra, hogy az ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány, hogy a csattintás csípte meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy vereséget szenvedett.

– Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb vagy nálam.

– Előbb is tudhattad volna – felelt Tóbiás. – De látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka aranyat, én a tetejébe ülök, vigyél haza békességben.

Örült a sárkány, hogy végre megszabadul Tóbiástól, hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a nyakába ült, azzal a sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé. Ahogy ügettek, Tóbiás egyre biztatta a sárkányt, így biztatta:

– Gyí, lovam, gyí!

Hét erdőn haladtak által, hét falun haladtak által hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe látta, hogy Tóbiás sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu népe suttogta:

– Nézzétek csak, ott üget a lóvátett sárkány.

Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki a sárkánytól félt, volt, aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a suttogásnál.

A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A kapu előtt kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány még sírt is egy kicsit, mert érzékeny lelkű volt.

Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott. Arra gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint Tóbiással. Előre félt tőle, hogy odahaza, a nagy sárkányházban mennyire fog unatkozni.

Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak kacagást hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja, hogy egy róka kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is lobog, olyan jól mulat. Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat, hadd mulasson ő is, ráfér, amilyen bús.

– Ugyan bizony min kacagsz? – kérdezte a rókát.

– Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson kacaghatnék?

– Rajtam? – ámuldozott a sárkány. – Miért kacagsz rajtam?

– Csak azért – felelt a róka -, mert te vagy az első lóvátett sárkány, akit életemben láttam.

– Már hogy tettek volna lóvá engem – méltatlankodott a sárkány -, sárkány vagyok én, mégpedig a javából.

Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette lóvá a sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka aranyat, pedig senki-semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal szembe merne szállni, de még az ugatós kutyától is fél. De ez még semmi, mert ráadásul a nyakába ült, s úgy hajtotta végig az országúton, mint a lovat.

Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete, legalább a négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a rókától, hogy mit csináljon.

– Gyere vissza – mondta a róka -, kilenc tyúkért meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.

Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a kerítéshez értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy eszébe jut valami nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe, mert a sárkány elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami kellett.

Rákiáltott a rókára:

– Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?

A sárkány erre úgy megijedt, hogy ijedtében agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.

Tóbiás meg palotát épített a rengeteg aranyból. Ma is ott él kilencvenkilenc gyerekével. S a sárkányok úgy félnek tőle, mintha mindennap sárkányt reggelizne.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük