Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, hol a kecskét rézpatkóba verik, hogy el ne botorkázzék, volt egy királyfi. Ezt a királyfit kurta pórázon tartotta felséges apja. Az asztal végébe ültette, s ha kétszer vett a tálból, mindjárt rámorrant.

– Nem azért vagy királyfi, hogy dobosra tömd a hasad!

Ha meg borral akarta oltani szomját, elkapta előle a kancsót:

– Nem azért vagy királyfi, hogy untalan vedelj!

Legcudarabbul az ünnepi mulatságokon zabolázta a fiát. A boldogtalan királyfi nem ehetett, nem ihatott kedvére, táncolni vágyott hát, hogy valami öröme neki is legyen. De felséges apja megint ráripakodott:

– Nem azért vagy királyfi, hogy szökdécselj, mint a bolha!

Egy napon az öreg király meghalt, s a fia örökbe kapta a birodalmat. Gondolta, most kipótolja, amit eddig elmulasztott. Süttetett százféle pecsenyét, főzetett százféle levest, csapra veretett száz hordót, s vendégségbe hívta minden atyafiát, minden barátját. Éjjel-nappal zengett a palota a nagy dáridóban. El is nevezték a királyfit Dínomdánom királynak. Hét vármegyéből sereglettek a vendégek. Ha valaki megéhezett, a király asztalához jött jóllakni, ha valaki megszomjazott, nem kocsmába ment, hanem a királyhoz tért be.

De szomorú vége lett a vidám zengedelemnek. Egy napon a király arra ébredt, hogy eldorbézolta egész birodalmát. Jött a mészáros, és a hús árát kérte, jött a kocsmáros a bor áráért, jöttek a muzsikusok, s Dínomdánom király nem tudott fizetni. Végezetül betoppant a végrehajtó, s úgy kiforgatta mindenéből a nyomorult királyt, hogy ingben-gatyában maradt, ami nem királyhoz illő állapot. Azelőtt annyi barátja volt, hogy megszámlálni sem bírta. Most nem akadt egyetlenegy sem.

Elbúsult erősen Dínomdánom király. A nadrágszíjat meghagyták neki, vette a szíjat, s az erdőbe ment, hogy fölakassza magát. Ahogy alkalmas fa után kutatott, sírást hallott, keserves sírást. Megindult a hang iránt, s nemsokára meglelte a panaszkodót. Egy hitvány csóka volt. Szegény fönnakadt egy lépes vesszőn.

– Éhes voltam, ide szállottam, megragadtam a lépen, szabadíts meg – mondta a hitvány csóka.

Dínomdánom király fölmászott a fára, gyöngéden lefejtette a csóka lábát a lépről, s a madarat szabadon engedte. Aztán tovább méregette a fákat, melyik volna jó arra, hogy az életét azon fejezze be. Keresgélés közben egy patakhoz érkezett, s mindjárt megakadt a szeme egy égerfán. Ez az égerfa olyanformán nyújtotta egyik vastag ágát feléje, mintha hívogatná:

– Gyere, Dínomdánom király, kösd föl magad rám!

Már-már hozzálátott a gyászos cselekedethez, mikor sírás ütötte meg a fülét. Megint a hitvány csóka volt az:

– Szomjas voltam, vizet akartam inni, tőrbe estem, szabadíts meg!

Dínomdánom király kinyitotta a csapdát, a hitvány csóka pedig elröpült. Messzire azonban nem juthatott, mert ismét keserves sírás verte föl az erdő csöndjét. Dínomdánom király otthagyta a hívogató égerfát, s odafutott az újólag bajba keveredett csókához.

– Hát veled mi történt? – kérdezte.

– Ettem-ittam kedvemre – felelt a csóka -, ettől úgy megvidámodtam, hogy táncra perdültem. De alig fordultam egyet-kettőt, kitörött a lábam. Gyógyíts meg.

Dínomdánom király keresett két gallyat, közéjük tette a csóka lábát, s megkötözte száraz fűvel. Vigyázott a lábadozóra, vizet hozott neki a patakból, etette addig-addig, mígnem a hitvány csóka lába összeforrott.

– Látom – szólalt meg a csóka -, hogy nemcsak magad szeretsz inni-enni-táncolni, mást sem ítélsz meg érte. Az életemet megmentetted, jótettedért jót várj. Most én segítelek meg téged.

– Ugyan bizony hogy tudnál te rajtam segíteni? – kérdezte Dínomdánom király. – Hiszen látod, még felöltő ruhám sincs.

– Maradj itt veszteg, míg visszajövök – mondta a hitvány csóka katonásan, s elröpült nagy surrogással. Faluból faluba röpült, s ami csillogó rongyot lelt a királyi szemétdombon, mind összegyűjtötte. Mikor úgy ítélte, hogy elegendőt gyűjtött, ráfuvintott, s a sok rongyból ruha lett. Folton folt ruha. A csóka csőrébe fogta a ruhát, s visszaszállott Dínomdánom királyhoz.

– No, te szegény király – biztatta -, húzd magadra, meg ne vegyen az Isten hidege.

Dínomdánom király engedelmeskedett, s abban a szempillantásban, hogy a ruha betakarta, szerfölött megváltozott. Folton folt király lett belőle.

– Ruha már van – mondta a csóka -, most szerzünk hozzá királyságot.

Folton folt király nem ellenkezett. Úgy ítélte, jobb, ha király lesz, és uralkodik, mint ha neki kell engedelmeskednie. Megindultak késedelem nélkül, s útközben figyelmesen nézelődtek, nincs-e valamerre gazdátlan királyság. Nem leltek.

Sok királyságon áthaladtak, s mindenhol azt tapasztalták, hogy a királyok vigyáznak a birodalmukra. Aggodalmasan kucorogtak a trónjukon, s hol jobbra, hol balra lestek, nem tör-e rájuk az ellenség.

– Majd olyan királyt keresünk, kinek lánya van – mondta a hitvány csóka.

Hét éve és hetvenkét napja vándoroltak már, mikor a veres király földjére léptek. A veres királynak híres szépségű lánya volt. A csóka meghagyta Folton folt királynak, hogy várja meg az erdő szélén, maga a veres király vára elé röpült. Ott kecskebukát vetett, ügyes asztali inas lett belőle. Bement a király elé, s ezt mondta:

– Folton folt király tisztelteti felséges királyatyámat, s egy vékát kér kölcsön, mert utazóban van, s maradék pénzét meg akarja mérni.

– Mondd meg Folton folt királynak – felelt a veres király -, hogy én is tiszteltetem, s szíves örömmel küldöm neki a vékát.

A csóka elrejtette a vékát egy bokor tövében, visszaváltozott asztali inasból csókává, s egy gazdag kalmártól ellopott egy aranytallért. Ezt az aranytallért belenyomta egy hasadékba a véka oldalán, aztán a vékát visszavitte a veres királyhoz.

Amaz mindjárt megpillantotta a vékába szorított tallért. Ejnye – gondolta -, ez a Folton folt ugyan gazdag király lehet. Hiszen vékával méri az aranyat. Jó lesz a lányomnak férjül. Amint ezt gondolta, meg is szólalt:

– Mondd meg felséges gazdádnak, hogy jó szívvel látom ebédre. Úgyis nagy ideje ülhetett királyi asztalnál.

Folton folt király rég nem lakmározott kedvére, örömmel fogadta hát a meghívást. Nagyot nézett a veres király, mikor a vendégét meglátta. A folt hátán folt ruhán akadt meg a szeme. Mióta király volt, ilyen ruhával még nem találkozott. Lassanként azonban megnyugodott, mert látta, hogy minden folt királyi folt.

Nagyot nézett a szépséges királykisasszony is. A foltokat észre sem vette, habár volt ott százszor száz is, ha nem több. A vendéget nézte, s úgy belefeledkezett a gyönyörködésbe, hogy egy falat nem sok, annyit nem evett.

Ebéd végeztével a szépséges királykisasszony így szólt az apjához:

– Felséges királyatyám, engedelmes lányod voltam mindenkor. De ha nem lehetek Folton folt király felesége, a kútba ugrom, oly igen beleszerettem.

– Majd az leszel – mondta a király, s mindjárt meg is kérdezte Folton folt királyt a hajlandósága felől. Amannak megvolt a hajlandósága, hiszen beleszeretett ő is a királykisasszonyba. Csak hát a hajlandóságán kívül egyébbel nem büszkélkedhetett. Szaladt a csókához tanácsot kérni, mitévő legyen.

– Vedd csak feleségül bátran – biztatta a csóka -, lesz csürhéd, gulyád, ménesed, palotád, gazdag birodalmad. De ehhez az kell, hogy megszerezd a veres király nagy tallérját. Addig erősködj, míg hozományban meg nem kapod. Mert a világon nincs más, csak ez a nagy tallér, amin kitörik a vasfogú bába foga. Ha kitörik, oda az ereje, s ha oda az ereje, tied minden barma, egész birodalma. Légy okos hát, Folton folt király, mert ha a nagy tallért meg nem szerzed, a foltjaidon kívül soha más jószágod nem lesz.

Megtartották az esküvőt, tizenkét banda húzta tizenkét hétig. Volt akkora vigalom, hogy a néma is kurjantott, a süket is hallotta, a vak is látta, a bénák meg táncoltak. A lakodalom végeztével a veres király így szólt Folton folt királyhoz.

– Édes fiam, hozományba adok neked tizenkét bandát, tizenkét huszárt, tizenkét dobost, tizenkét trombitást s tizenkét szekeret, hogy a kelengyét a palotádba vigye. Menjetek, s éljetek boldogan.

Megcsóválta erre a fejét Folton folt király:

– Én addig innét egy tapodtat sem megyek, míg kegyelmed meg nem ajándékoz a nagy tallérral.

Huzakodott a veres király, de mikor a lánya cirógatni kezdte, kivette a dunyhája alól a nagy tallért, s odaadta Folton folt királynak.

A nagy tallér csakugyan nagy volt, majd akkora, mint egy palacsinta. A csóka belerakta a tarisznyájába, s felült a lovára. Mivelhogy asztali inasi állapotában szolgálta urát.

– No – mondta -, mindenhol csak utánam.

A tizenkét banda muzsikálni kezdett, a tizenkét dobos verte, a tizenkét trombitás fújta. Mentek, mendegéltek égzengető muzsikaszóval.

Mikor már jó ideje mentek, a csóka meglátott a réten egy konda disznót. Ahány disznó, mind aranyszőrű volt.

– Kié ez a konda? – kérdezte a csóka a kondást.

– A rettentő vasfogú bábáé – felelt a kondás.

– Az övé vagy nem az övé – mondta a csóka -, ha ideér a muzsikáló tábor, s kérdik, kié, azt mondd, hogy Folton folt királyé. Mert ha nem, miszlikbe vagdalnak.

A kondás megijedt, s mikor a tábor odaért, s megkérdezték, kié az aranyszőrű csürhe, azt felelte, hogy Folton folt királyé. Megörült a királyné, mert minden disznót szeretett, legjobban azonban az aranysörtéjű disznót. Annak legízesebb a húsa.

Ezenközben a csóka meglátott a legelőn egy tehéncsordát. Aranyszőrű volt minden tehén, még a borjakat is aranyszőr ékesítette.

– Kié ez a gulya? – kérdezte a gulyást.

– A rettentő vasfogú bábáé – mondta a gulyás.

– Akár az övé, akár nem az övé – mondta a csóka -, ha a muzsikáló tábor ideér, s kérdik, kié, mondd, hogy Folton folt királyé. Különben miszlikbe metélnek.

Megijedt a gulyás módfölött. Jött a muzsikáló tábor, s a királyné megkérdezte, kié a gulya.

– Folton folt királyé – felelt a gulyás.

A királyné öröme megkétszereződött. A tehenek közül leginkább az aranyszőrűeket kedvelte. Amellett most már annak is örült, hogy lám, nem ment rosszul férjhez, gazdag ember az ő királyura.

Ezenközben a csóka elért az aranyméneshez.

– Kié ez a ménes? – kérdezte a csikósgazdát.

– A rettentő vasorrú bábáé – felelt amaz.

– Vagy az övé, vagy nem az övé – mondta a csóka -, ha erre halad a muzsikáló tábor, s valaki megkérdi, kié, mondd, hogy Folton folt királyé. Különben miszlikbe aprítanak.

A csikósgazda sem volt bátrabb a kondásnál meg a gulyásnál. Ijedtében ő is azt válaszolta a királynénak, hogy az arany szőrű ménes Folton folt királyé.

A szépséges királynét majd szétvetette a boldogság. Tudta, hogy holtáig nem lesz gondja se kenyérre, se sóra, hiszen az ő felséges ura talán a leggazdagabb király a világon.

Ezenközben a csóka már látta a vasfogú bába palotáját. Háromszázhatvanöt ablaka volt a palotának, de bajosan lehetett megszámlálni, mivel a palota szélsebesen forgott egy piros récelábon. Látta a csóka, hogy a palotába emberi formájában be nem léphet. Kecskebukát vetett, átváltozott csókává, berepült a háromszázhatvanötödik ablakon. Újólag kecskebukát vetett, s visszaváltozott asztali inassá.

Aztán addig ment teremről teremre, míg rá nem bukkant a vasfogú bábára. A csúfságos bába egy kosár aranytallér előtt ült, s jó étvággyal ropogtatta az aranyakat.

– Hát te mit keresel itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte a csókát.

– Én kendet keresem, öreganyám – mondta a csóka -, mert ajándékot hoztam, hogy egyszer kedvére jóllakhasson.

– Szerencséd, hogy ajándékot hoztál – felelt a vasfogú bába -, máskülönben befaltalak volna.

A csóka a tarisznyába nyúlt, s elővette a veres király nagy tallérját. Mihelyt meglátta, a vasfogú bábának mindjárt csurogni kezdett a nyála, annyira megkívánta. Nagy nehezen beleharapott, de hiába volt vasfoga, összetört, kipergett valamennyi. Maga a csúfságos bába pedig élettelenül elnyúlt. A csóka bedobta a kemencébe.

Abban a szempillantásban a récelábon forgó palota megállott sebes forgásában. Az udvarra vidám muzsikaszóval begördült a hintó Folton folt királlyal meg a feleségével. Berobogott a tizenkét szekér a kelengyével, s bevonult a tizenkét banda, a tizenkét dobos, a tizenkét trombitás és a tizenkét huszár.

A csóka pedig így szólt a gazdájához:

– Van folton folt ruhád, van szép feleséged, van disznód, marhád, lovad, van récelábon forgó palotád s gazdag birodalmad. Én most már többé nem szolgállak, hanem visszaváltozom csókává, de aztán gondod legyen rám.

Azzal odaröppent a gazdája vállára.

Folton folt király boldogságban élt a feleségével. Olyan jól ment a sora, hogy minden héten új ruhát csináltatott, de mindig folt hátán folt ruhát, össze ne téveszthessék a többi királlyal. A csókát pedig gondozta hűségesen, becézte is, dédelgette is. Addig-addig, míg a királyné irigykedni kezdett a csókára, s el is határozta, hogy elemészti.

Egyszer a király vadászni ment, s a királyné aznap egymaga ebédelt. A csóka odaszállott a királyné kicsi asztalára, s hogy, hogy nem, bepiszkította. Elöntötte az epe a királynét, s úgy megdöfte a nagy húsvágó késsel a hitvány csókát, hogy meg sem nyekkent, menten meghalt. Akkor fogta, s belekaparta a szemétdombba.

Hazajött a király a vadászatból. Kereste a csókát mindenfelé, de csak nem találta. Végtére megkérdezte a királynét.

– Megdöglött – mondta a királyné -, bekapartam a szemétdombba.

Elbúsult Folton folt király a gyászos hír hallatára. Aztán megkereste a csókát a szemétdombon, s elfakadt sírva, mikor meglátta.

– Édes csókám, jó barátom, életem megmentője, boldogságom teremtője, hát így kellett elpusztulnod! Márványkoporsóban temettetlek el, szép énekszóval. Ezüstharangot állítok a sírod fölé, hogy éjjel-nappal sirasson.

Ahogy ezt hallotta a hitvány csóka, gondolt egyet, s megelevenedett halottaiból.

– Nagy szerencséd, Folton folt király – mondta -, hogy megsirattál, s díszes temetést szántál nekem. Hálád jutalmául holtodig boldog leszel. Isten veled, engem többé nem látsz. Legfeljebb ha elővesz a rossz természeted, s megint kedvet kapsz, hogy Dínomdánom király légy. Akkor saskeselyű képében térek vissza, s ízekre szaggatlak.

Azzal a hitvány csóka megcsattogtatta szárnyát, s eltűnt örökre. Folton folt király pedig tán ma is boldogan él feleségével és tizenkét gyerekével.