Mészöly Miklós: Gyigyimóka

Gyigyimóka
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 2 Átlag: 4.5]

Gyigyimókának hívta mindenki a faluban, rövidnadrágos, szeplős fiúcska volt, tán még tízéves se.

A bakter nagyon büszke volt rá, persze csak úgy, a maga módján, mert bizony folyton-folyvást ivott, ha meg nem ivott, aludt – így aztán nem sokat látta a fiát.

De este, mikor a kampós botját leakasztotta a szögről, lámpájában meggyújtotta a kanócot, és nekiindult, hogy végigjárja az utcákat, ide meg oda, a fiát is mindig kiénekelte:

 

Gyigyimóóóka… az én fiiaaam…
Jól éneklő tengelicééét… nála lehet kapniii!

 

Ebben annyi volt az igazság, hogy egyszer Gyigyimóka talált egy tengelicét, de nem zárta kalitba, hanem szabadon nevelgette, mintha édes egytestvérek volnának. A kenyeréből morzsolt neki, a vizéből megitatta, télen a kabátja alatt melengette. A tengelice meg cserében gyönyörűségesen füttyögetett.

Hát ezt hallotta a bakter nappal, félálmában, és éjszaka evvel dicsekedett.

De ki hallgatja az éjjeli bakter kántálását? Senki. Hiszen éppen azért kántál, mert más mindenki alszik: a kisbíró álmában a dobját dübögteti, a tanító krétát hegyez, a kofák a piacon üres zsákokból rázzák a diót.

Így aztán nem vett senki tengelicét, az emberek csak legyintettek: úgyis hallani ilyesmit akármelyik fáról – s miféle kincs az, amihez bárki hozzájuthat?

Gyigyimóka nem volt ennyire okos, egyszerűen boldog volt. Csak az szomorította el, hogy ezt a boldogságot senkivel sem tudja megosztani. A pajtásai zsineget akartak a madár lábára kötni, hogy mikor jó magasan fent jár, akkor rántsák le ismét, mint valami zörgő papírsárkányt. A vásárosok be akarták festeni sárgára, hogy olyan legyen, mint a kanári. Úgy talán még el lehetne adni, mondták, de így bizony fabatkát sem ér. S a hangjára még csak kíváncsiak se voltak. Csupán egy ágrólszakadt legény, az is a háborúba indult, s nagyon neki volt keseredve; egy rozmaringággal bökdöste a madárkát: „Azt fütyüld, komám, hogy …nem bánja, ha térgyig is megy a vérbe, nem számítja, van-e Isten az égbe.”

Gyigyimóka ilyenkor csak a fejét rázta szelíden; inkább tovább rongyoskodott, és a pajtásait is elkerülte.

Így múlt el a nyár, az ősz, így jött meg a tél.

A bakter ezután is ivott és aludt, esténként vette a botját meg a lámpáját, s míg bandukolt ide meg oda, el-elbődintette magát:

 

Gyigyimóóóka… az én fiaaam…
Jól éneklő tengelicééét… nála lehet kapniii!

 

Szinte csuda, de valahányszor elkántálta a mondókát, mindig nagyon elérzékenyült, olyan büszke volt a fiára – pedig hát nappal nem is látta. „Majd ha megöregszem – vigasztalta magát –, akkor bizony isten odahagyom a bakterságot – odahagyom, és mi leszünk a legboldogabbak!”

De addig muszáj volt inni, különösen ilyen csikorgó, téli időben.

Ezen a kemény télen történt, hogy a tengelice egy nap felborzolta a tollát, csak pittyegett aprókat, de többet sem szólt.

Gyigyimóka nagyon megijedt; fújta, becézgette a madarat, még fütyült is neki. A tengelice hálásan bújt meg a tenyerében, sőt mintha tetézni is akarta volna a háláját, odadugta a csőrét a fiú ujjaszárnya közé, és szépen elaludt.

Aztán nem is ébredt föl többé.

Kint a világban szikrázott a hó, a levegőben száncsengők fogócskáztak. A szomszéd tehene átbámult a kerítésen, és egy kórót rágcsált. A jégcsapok árnyéka is egyre nőtt.

Csak Gyigyimókának kellett valami keserveset kitalálni.

Felment a padlásra, és a sok kacat közül kiválasztott egy darab fenyőfa deszkát, s addig ügyeskedett, míg egy mintás ládikót fabrikált belőle. Ebbe fektette a tengelicét, puha szalma közé, aztán elkattintotta a titkos zárat, hogy senki ne tudja kinyitni. Hadd legyen békén legalább, ha már nem lesz a gazdája; ha megtalálnák, a vásárosok biztos sárgára festenék.

S lefeküdt korán, hogy majd hajnalban eltemesse a madarat, hiszen akkor is hajnal volt, mikor az erdőszélen rátalált.

Az első csillaggal a bakter is ébredezni kezdett.

Vette a botját, meggyújtotta a lámpáját – s akkor hirtelen megakadt a szeme a faragott ládikón; ott feküdt a fiú szalmazsákja mellett.

– Nicsak! – dörmögte. – Mit nem tud ez a kölyök!

S mindjárt arra gondolt, vajon ezért mennyi pálinkát mérne a kocsmáros. Öt decit? Nyolc decit? Ilyen ítéletidőben még a fele is jól fog jönni… S a ládikót becsúsztatta a zsebébe.

– No, no… – dörmögte az alvó fiú felé. – Ha egyet csináltál, tudsz te másikat is csinálni, ne sajnáld az apádtól. Majd kiénekellek én cserébe százszor szebben…

És elment egyenesen a kocsmába. A kocsmárosnak nagyon megtetszett a fura holmi.

– Hát ezt hol szedted? – kérdezte fitymálva, mintha nem is érdekelné a dolog.

– Találtam – hazudta a bakter, de becsületére legyen mondva, szégyellte, hogy hazudik. „Majd ha abbahagyom a bakterságot… akkor minden más lesz!” – s már nyúlt is a pohárért, melyet a kocsmáros nagy kegyesen eléje rakott.

Még soha nem kántált olyan szépen, mint ezen az éjszakán.

 

Gyigyimóóóka… Az én fiaaam…

 

Bezzeg a kocsmáros annál jobban pukkadozott. Azt gondolta, valami ritka kincs rejtőzik a talált ládikóban – csak éppen kinyitni nem tudta sehogy. Végül nagy mérgesen bevetette a tűzbe, és lefeküdt aludni.

A ládikó egykettőre lángra kapott, a füstje fölszállt a kürtőn, s mire a kémény szájához ért, olyan lett, mint egy hamvasan fénylő, bodor felhő.

De ezt senki nem látta. Se Gyigyimóka, se a bakter, a kisbíró se, a tanító se, a kofák se – csak a szél, az pedig suttyomban felkapta a magasba, és elvitte valahová. Most már kereshetjük.

A legfurcsább, hogy maga Gyigyimóka sem kereste. Kitalált egy mesét, és ezt mondogatta magának: „A tengelice ládikóstul elrepült, kár is lett volna őt a föld alá bezárni.”

S teltek-múltak a napok. Az emberek annyit sóhajtoztak a hideg miatt, hogy végül is elolvadt a hó.

Gyigyimóka egyedül bódorgott a faluban, de amire megkérték, azt szívesen elvégezte. Olyan fuss-ide-fuss-oda-számba vették. A tanítónak meghegyezte a krétáját, a kofáknak zsákokat emelgetett, a kisbírónak a dobját cipelte.

Így találta őt az első tavaszi nap, mikor minden kizöldül, fölébrednek a méhek, a madarak. Vajon mit csinálhat most a tengelice?

De erről nem szólt a mese, amit Gyigyimóka kitalált – pedig tudta, hogy a mese még nincs befejezve.

Egy nap kiment az erdőszélre: hátha oda repült vissza az ő kedves madara. De sehol se találta. Látott mindenféle fajtát, csak az ő tengelicéjét nem.

Talán följebb repült a hegyoldalban, ott rakott volna fészket?

S ment följebb, tölgyesből bükkösbe, bükkösből nyíresbe – végül egy hatalmas fennsíkra ért.

„Istenem, mekkora sík föld!” – csodálkozott el. Lám, a hegyek se mindig olyanok, mint amilyennek mutatják magukat; s mindjárt nekivágott, hogy a fennsíkot bejárja.

De csakhamar megállította valami.

A fennsík szélén hirtelen egy bodor felhő kerekedett, és egyenesen őfelé iramodott.

Gyigyimóka alig bírt mozdulni a gyönyörűségtől, olyan tündöklő volt ez a felhő. „Jaj, csak érne utol! – sóhajtott vágyakozva, de nyomban meg is fordult. – Jaj, csak ne érne utol!” – és szaladt visszafelé.

Hát most ki tudja, mit akar?

Rohant lélekszakadva, az arca meg sugárzott. A felhő pedig a nyomában; addig űzte, hajszolta Gyigyimókát, míg az térdre rogyott, és behunyta a szemét. Mint egy lágy suhintás, úgy szelte át a felhő Gyigyimóka testét, átszelte a szívét – aztán szétfoszlott.

A faluban éppen delet harangoztak.

Gyigyimóka esküdni mert volna, hogy a levegőben seregnyi harang fogócskázik. Vidáman, ugrándozva szaladt hazafelé, le a hegyoldalon, végig a főutcán…

Éppen szembe jött vele a kisbíró; a homlokán nagy, szigorú ránc, a bajusza, mint a kifent kés. Mindennap kihirdette, hogy mi jár ennek meg annak… Ilyen ember volt.

Mikor meglátta Gyigyimókát, rámordult:

– Mi ütött beléd?

Gyigyimóka nem tudta; de hirtelenében a kisbíró sem tudta.

– Nesze, vidd a dobot – mondta gyanakvó képpel; s a kisfiú boldogan engedelmeskedett.

Az első utcasarkon megálltak, ott megint rámordult a kisbíró:

– No, mi lesz! Tram-taram…tram-taram… Elfelejtetted?

Gyigyimóka verte, ütötte a dobot… tram-taram… tram-taram… – s az utca egy szempillantás alatt megbolydult. A kakasok nagy kukorékolással felültek az ülőre, a tehenek átbámultak a kerítésen, a szamarak a farkukat csapkodták; utoljára a madarak is odagyűltek, legalább ezer, s mind más hangon csiviteltek.

Gyigyimóka a maga együgyű módján mindezt gyönyörűnek találta. De nem úgy az emberek; hajkurászták az állatokat, hessegették a madarakat.

– Halljuk, halljuk! – kiabálták. – Mi jár ennek meg annak? Halljuk a kisbírót!

Tram-taram…tram-taram…

A kisbíró csavarta ki kezéből a dobot, s egy jó nagyot koppintott a fejére.

– Az ördög bújt beléd! Takarodj!

És hirdetni kezdte:

– Ennek meg ennek meg ennek… annak meg annak meg annak!

A nagy csöndben villogott a bajusza, s ott, a bajusza csücskén szorongott valamennyi pillantás, a szomszédé meg a másik szomszédé. Így aztán már jó volt; legalábbis azt mondják.

Gyigyimóka pedig örült, hogy békén elsompolyoghatott. De nem járt különbül azután se.

A tanító éppen kinézett az iskola ablakán, és behívta Gyigyimókát, hogy hegyezze meg a krétát. De jaj, ott is mit csinált! Úgy meghegyezte, hogy a kréta elfelejtett csikorogni, pedig máskor mindig csikorgott, ezt a gyerekek is tudták, a tanító úr is tudta: a kréta csikorog a táblán.

A… A… B… B… – írta a tanító úr, de valahányszor kanyarintott egyet a krétával, az úgy füttyögött, mint egy bolondos rigó. A tanító meg vörös lett, mint a paprika.

– Csönd legyen! – kiáltotta; s aznap az egész osztály térdepelt, Gyigyimókát pedig örökre kitiltották az iskolából. Hiába, az ilyesmi soha nincs büntetés nélkül.

Nem is tudom, mondjam-e tovább? Mi történt a piacon a zsákokkal meg a dióval… Erről csak suttogtak a faluban, s volt, aki elhitte, volt aki nem. De abban már mindenki megegyezett, hogy Gyigyimóka csúfot űz belőlük – igazán jobb volna, ha valahogy nem is volna.

El is határozták, hogy egyszer beszélnek a bakterral, tanítsa rendre a fiát. De hát a bakter nappal aludt, éjszaka meg ki mászik ki szívesen az ágyból?

És ezt Gyigyimóka sem akarta. Addig búsult, addig bolyongott árván, míg egy nap összeszedte a motyóját, és elment, át a réten, végig az országúton, valahová. Most már őt is kereshetjük.

Csak sokára, hónapok múlva jutott eszükbe megint.

A kisbíró dobolt, az emberek lassan elszállingóztak – mégis, valahogy hibázott valami.

– Ennek meg ennek meg ennek… annak meg annak meg annak…

S egyszer csak elmosolyodott a kisbíró, megpödörte a bajuszát.

– Emlékeznek kendtek… hogy értette ez a kölyök! Tram-taram… tram-taram…

Hát majdnem sírt mindenki.

A tanító úr az iskolában a krétát hegyezgette titokban, így meg úgy – s egyszer mintha másképp csikorgott volna. A gyerekek fölkacagtak:

– Azért az szebb volt, az volt az igazi.

Egyedül a kofák nem mertek még mindig hangosan beszélni. Csak suttogtak, nevetgéltek… „Hej, ha még egyszer úgy volna!” – és tovább rázogatták a poros zsákot.

Úgy gondolom, a bakter is sejthetett valamit, mert változatlanul nagyon büszke volt a fiára, persze csak úgy, a maga módján, mert azóta is folyton-folyvást ivott, csak még sokkal-sokkal többet, és ott is Gyigyimókát látta, ahol az nem volt, teszem azt a szalmazsákon. És mikor végigjárta az utcákat, ide meg oda, most is mindig kiénekelte a fiát:

 

Gyigyimóka… az én fiaaam…
Jól éneklő tengelicééét… nála lehet kapniii!

 

S szentül hitte, hogy ha majd megöregszik, ha odahagyja a bakterságot… haj, akkor minden másképpen lesz. Akkor, bizony isten, ők lesznek a legboldogabbak a világon.