Volt egyszer egy asszony, aki olyan makacs volt, hogy akármit mondott is az ura, mindenre csak azt válaszolta: „Én biza azért is!”

Kitapasztalta ezt az ura, s mindig az ellenkezőjét mondta annak, amit akart.

– Te asszony – mondta neki reggel -, nehogy nekem ennivalót készíts, mert bizony isten megjárod.

– Én biza azért is! – mondta erre az asszony, s jóféle ételt készített az urának.

Te asszony – mondta, amikor elindult -, nehogy megtedd, hogy kigyere hozzám a mezőre és ebédet hozzál. S ha jönnél is, kicsi széket nehogy ki merj hozni.

– Én biza azért is! Én biza azért is! Csakugyan, délben kimegy az asszony, viszi az ebédet és a kicsi széket. – Te asszony, nehogy letedd nekem azt a kicsi széket és ráülj!

– Én biza azért is – mondotta az asszony.

– Te asszony, nehogy hátrább találj ülni azon a kicsi széken!

– Én biza azért is – mondotta az asszony, s hátrább tolta a széket.

S mennél jobban mondta, hogy ne tegye hátrább, annál inkább megtette. Addig és addig, amíg beleesett az árokba. Az ördög éppen ott volt az árokban, az asszony pont a hátára esett. De az ördög nem tudta, hogyan kell beszélni az asszonnyal.

Futott vele, s kérte, könyörögte:

– Szállj le, asszony! Szállj le, asszony!

– Biza, még azért se! Meddig futott vele, ki tudja, tán még most is fut, ha bele nem fáradt.