Miféle álom úszkál a szilvafák alatt,

hová a nyár taszít?
Arany csordában járnak a darazsak

inni a vályuig.
A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház,

kellékekkel tele.
Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt-Hamlet

éppen beillene.
Vakít az ól, falára lovat vés egy gyerek

s a lóra katonát.
Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le

s elvezeti lovát.
Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök,

szérűkön fölpúpozva –
aranykor-végi fényed odaégeti testem

árnyát a kertkapukra.
Lehetne vad e föld, játéktalan, borús,

homok- vagy kő-világ,
s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók

szállnak a kerten át.