Volt egyszer egy falu. Abban a faluban élt egy szegény ember meg egy gazdag ember. A szegény ember nagyon szegény volt, a gazdag ember nagyon gazdag volt.

A gazdag ember úgy tett szert a nagy vagyonára, hogy dolgoztatta a szegény embert, de nem fizetett neki. Mikor már századjára is becsapta a gazdag ember, a szegény ember elhatározta, hogy többet nem dolgozik neki, de nem is köszön.

Alighogy ezt elhatározta, látja ám, hogy szemben vele az úton közeledik a gazdag ember. Jött, ahogy szokott, peckesen, karbafont kézzel, s úgy nézett körül, mintha azt mondaná, enyém a világ. Azt hitte, káprázik a szeme, mikor látta, hogy a szegény ember elmegy mellette, s meg sem emeli a kalapját. Megfordult és utánakiáltott:

– Hé, tán veréb van a kalapod alatt?

– Miért kérdi? – kérdezte a szegény ember.

– Azért kérdem, hogy miért nem emeltél kalapot előttem?

– Azért nem emeltem, mert nem akartam – felelt a szegény ember.

– Azonnal emelj kalapot, és köszönj nekem! – kiáltott rá a gazdag ember.

– Ne bolondozzék – mondta a szegény ember -, hiszen olyan gazdag, a fél vármegyét megvehetné, nem szorul maga az én köszönésemre.

Elgondolkozott erre a gazdag ember. Egy darabig gondolkozott, aztán megkérdezte:

– Ha a fele vagyonomat neked adnám, akkor ugye nagyot köszönnél nekem?

A szegény ember nevetett, és így felelt:

– Se nagyobbat, se kisebbet nem köszönnék, mint amekkorát az előbb köszöntem.

A gazdag ember tovább folytatta a kérdezést:

– No és ha az egész vagyonomat neked adnám, akkor mit tennél? Akkor ugye köszönnél?

Megcsóválta a fejét a szegény ember.

– Nem én, nem köszönnék én akkor sem magának.

– De hát miért nem akarsz semmi áron köszönni nekem?

– Ha kíváncsi, megtudhatja – felelt a szegény ember. – Azért nem köszönök magának, mert ha magára nézek, látok lábat, látok fejet, látok bajuszt, még egy nagy hasat is látok, csak embert nem látok.

Azzal a szegény ember továbbment, a gazdag embert pedig úgy elöntötte a méreg, hogy ha kevesebb a szerencséje, a guta is megütötte volna. Ha meg nem is ütötte, három napig kerülgette. Ezen a három napon a gazdag ember egyre azon fogadkozott, hogy a sértésért megfizet a szegény embernek, mihelyt megint találkoznak.

Negyednap találkoztak is.

A szegény ember az erdőn járt, összeszedett egy nagy csomó szúrós, tüskés rőzsét, felrakta egy talicskára, s tolni kezdte hazafelé. Magasra rakta a rőzsét, úgyhogy nem látott maga elé. Bajt okozni nem akart, ahogy tolta a talicskát, szüntelenül kiabált:

– Tüskés rőzse, tövises rőzse! Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni!

A gazdag ember meghallotta a kiáltozást. Tudta, ki kiabál. Gondolta, itt a jó alkalom, hogy ellássa a szegény ember baját. Kirohant az útra, s mint aki se lát, se hall, egyenesen nekiment a rőzsének. Majd felborította a targoncát.

Finom ruháját a sok tüske, tövis összevissza szaggatta, tépte. De nem sajnálta, mert éppen ezt akarta. Így akart bosszút állni a szegény emberen.

– No, te gazember – mondta -, látod, mekkora kárt tettél a ruhámban? Gyere a bíróhoz. Holtodig fizetheted a kártérítést.

Törte a fejét a szegény ember, majd beleizzadt, úgy törte, hogy mit eszeljen ki. Mert azt jól tudta, ha valami okos dolgot ki nem eszel, sírig a gazdag ember rabszolgája lesz. Mire elértek a bíróhoz, már tudta, mit tegyen.

A bírónál a gazdag ember elmondta, hogy gyanútlanul ment az utcán, a szegény ember nekitolta a rőzsés targoncát, a rőzse pedig összetépte-lyukasztotta a ruháját.

A bíró meghallgatta, aztán a szegény emberhez fordult:

– Miért tetted? – kérdezte.

A szegény ember meg sem mukkant.

– Hiába teszed magad, hogy süket vagy – mondta a bíró -, a kárt meg kell fizetned. Értetted?

Nem szólt a szegény ember egy árva szót sem. Most már a bíró is elveszítette a béketűrését:

– A kárt megfizeted. Azonfelül börtönbe záratlak, mert készakarva tettél kárt a más vagyonában. Érted, mit mondok? Felelj!

Úgy tett a szegény ember, mint aki nem ért az égvilágon semmit.

Dühös volt a bíró, majd megütötte a szél:

– Megnémultál? – kérdezte. – No, ha megnémultál, hát majd én megtanítalak beszélni!

– Úgy is van – helyeselt a gazdag ember -, nem süket ez, nem is néma, csak ravaszkodik. Hallotta volna bíró uram, hogy kiabált az utcán: „Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni!”

Lecsendesedett a bíró, mintha kicserélték volna.

– Ezt kiabáltad? – fordult a szegény emberhez.

– Ezt hát – hagyta rá a szegény ember.

No, most a bíró a gazdag emberhez fordult:

– Azt kiabálta: „Vigyázat, kitérni!” Maga mondta, hogy ezt kiabálta. Hát akkor miért nem tért ki? Miért ment neki szántszándékkal a tüskés rőzsének? Maga a bűnös, nem ez az ember. Magát büntetem meg. Száz aranytallért fizet, amiért bolondját járatta a bírósággal.

A gazdag ember elpirult, aztán elvörösödött, aztán elkékült, aztán elzöldült, a végén olyan lila lett, mint a kökény. A zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a bírságot, de kínjában megütötte a guta.

– Akkor a száz tallér magát illeti – mondta a bíró.

A szegény ember a száz talléron házat vett, lovat, ökröt, tehenet. Aztán megnősült, és ma is gazdálkodik, ha meg nem halt.