Skip to content

Kolozsvári Grandpierre Emil: A pórul járt gazdag ember

    A pórul járt gazdag ember

    Volt egyszer egy falu. Abban a faluban élt egy szegény ember meg egy gazdag ember. A szegény ember nagyon szegény volt, a gazdag ember nagyon gazdag volt.

    A gazdag ember úgy tett szert a nagy vagyonára, hogy dolgoztatta a szegény embert, de nem fizetett neki. Mikor már századjára is becsapta a gazdag ember, a szegény ember elhatározta, hogy többet nem dolgozik neki, de nem is köszön.

    Alighogy ezt elhatározta, látja ám, hogy szemben vele az úton közeledik a gazdag ember. Jött, ahogy szokott, peckesen, karbafont kézzel, s úgy nézett körül, mintha azt mondaná, enyém a világ. Azt hitte, káprázik a szeme, mikor látta, hogy a szegény ember elmegy mellette, s meg sem emeli a kalapját. Megfordult és utánakiáltott:

    – Hé, tán veréb van a kalapod alatt?

    – Miért kérdi? – kérdezte a szegény ember.

    – Azért kérdem, hogy miért nem emeltél kalapot előttem?

    – Azért nem emeltem, mert nem akartam – felelt a szegény ember.

    – Azonnal emelj kalapot, és köszönj nekem! – kiáltott rá a gazdag ember.

    – Ne bolondozzék – mondta a szegény ember -, hiszen olyan gazdag, a fél vármegyét megvehetné, nem szorul maga az én köszönésemre.

    Elgondolkozott erre a gazdag ember. Egy darabig gondolkozott, aztán megkérdezte:

    – Ha a fele vagyonomat neked adnám, akkor ugye nagyot köszönnél nekem?

    A szegény ember nevetett, és így felelt:

    – Se nagyobbat, se kisebbet nem köszönnék, mint amekkorát az előbb köszöntem.

    A gazdag ember tovább folytatta a kérdezést:

    – No és ha az egész vagyonomat neked adnám, akkor mit tennél? Akkor ugye köszönnél?

    Megcsóválta a fejét a szegény ember.

    – Nem én, nem köszönnék én akkor sem magának.

    – De hát miért nem akarsz semmi áron köszönni nekem?

    – Ha kíváncsi, megtudhatja – felelt a szegény ember. – Azért nem köszönök magának, mert ha magára nézek, látok lábat, látok fejet, látok bajuszt, még egy nagy hasat is látok, csak embert nem látok.

    Azzal a szegény ember továbbment, a gazdag embert pedig úgy elöntötte a méreg, hogy ha kevesebb a szerencséje, a guta is megütötte volna. Ha meg nem is ütötte, három napig kerülgette. Ezen a három napon a gazdag ember egyre azon fogadkozott, hogy a sértésért megfizet a szegény embernek, mihelyt megint találkoznak.

    Negyednap találkoztak is.

    A szegény ember az erdőn járt, összeszedett egy nagy csomó szúrós, tüskés rőzsét, felrakta egy talicskára, s tolni kezdte hazafelé. Magasra rakta a rőzsét, úgyhogy nem látott maga elé. Bajt okozni nem akart, ahogy tolta a talicskát, szüntelenül kiabált:

    – Tüskés rőzse, tövises rőzse! Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni!

    A gazdag ember meghallotta a kiáltozást. Tudta, ki kiabál. Gondolta, itt a jó alkalom, hogy ellássa a szegény ember baját. Kirohant az útra, s mint aki se lát, se hall, egyenesen nekiment a rőzsének. Majd felborította a targoncát.

    Finom ruháját a sok tüske, tövis összevissza szaggatta, tépte. De nem sajnálta, mert éppen ezt akarta. Így akart bosszút állni a szegény emberen.

    – No, te gazember – mondta -, látod, mekkora kárt tettél a ruhámban? Gyere a bíróhoz. Holtodig fizetheted a kártérítést.

    Törte a fejét a szegény ember, majd beleizzadt, úgy törte, hogy mit eszeljen ki. Mert azt jól tudta, ha valami okos dolgot ki nem eszel, sírig a gazdag ember rabszolgája lesz. Mire elértek a bíróhoz, már tudta, mit tegyen.

    A bírónál a gazdag ember elmondta, hogy gyanútlanul ment az utcán, a szegény ember nekitolta a rőzsés targoncát, a rőzse pedig összetépte-lyukasztotta a ruháját.

    A bíró meghallgatta, aztán a szegény emberhez fordult:

    – Miért tetted? – kérdezte.

    A szegény ember meg sem mukkant.

    – Hiába teszed magad, hogy süket vagy – mondta a bíró -, a kárt meg kell fizetned. Értetted?

    Nem szólt a szegény ember egy árva szót sem. Most már a bíró is elveszítette a béketűrését:

    – A kárt megfizeted. Azonfelül börtönbe záratlak, mert készakarva tettél kárt a más vagyonában. Érted, mit mondok? Felelj!

    Úgy tett a szegény ember, mint aki nem ért az égvilágon semmit.

    Dühös volt a bíró, majd megütötte a szél:

    – Megnémultál? – kérdezte. – No, ha megnémultál, hát majd én megtanítalak beszélni!

    – Úgy is van – helyeselt a gazdag ember -, nem süket ez, nem is néma, csak ravaszkodik. Hallotta volna bíró uram, hogy kiabált az utcán: „Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni!”

    Lecsendesedett a bíró, mintha kicserélték volna.

    – Ezt kiabáltad? – fordult a szegény emberhez.

    – Ezt hát – hagyta rá a szegény ember.

    No, most a bíró a gazdag emberhez fordult:

    – Azt kiabálta: „Vigyázat, kitérni!” Maga mondta, hogy ezt kiabálta. Hát akkor miért nem tért ki? Miért ment neki szántszándékkal a tüskés rőzsének? Maga a bűnös, nem ez az ember. Magát büntetem meg. Száz aranytallért fizet, amiért bolondját járatta a bírósággal.

    A gazdag ember elpirult, aztán elvörösödött, aztán elkékült, aztán elzöldült, a végén olyan lila lett, mint a kökény. A zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a bírságot, de kínjában megütötte a guta.

    – Akkor a száz tallér magát illeti – mondta a bíró.

    A szegény ember a száz talléron házat vett, lovat, ökröt, tehenet. Aztán megnősült, és ma is gazdálkodik, ha meg nem halt.

    Pin It on Pinterest