Egy faház falában élt egy tücsök. Valami hasadékban bújt meg. Mihelyt leszállt az éj, a tücsök rákezdte: „Szrü-szür-szrü-szüri”.

Cirpelt, cirpelt, dalolt, hegedült, úgy hangoskodott, hogy nem lehetett tőle meglenni. Még ha nappal cirpelt volna, azt csak megszokja az ember valahogyan, de éjszaka aludni kell! A napi munkában kifáradunk, pihenni akarunk, s nincs kedvünk hang- versenyt élvezni!

A szoba lakói petróleumot öntöttek a hasadékba, feketeborsot törtek, és a törött borsot libatollon át befújtak a résbe.

– No – gondolták -, most aztán kiüldöztük a muzsíkusunkat.”

De szó sincs róla, a tücsök nem ment el. Cirpelt, muzsikált tovább, fülsiketítően. Két héten át zengte dalát, úgyhogy egy éjszaka sem lehetett tőle aludni. A tizenötödik napon a szoba lakóinak vendége érkezett. Fjodor Fjodorovicsnak hívták. Csodálatos ember volt! A világon minden állatnak és minden madárnak a hangját tudta utánozni. Még szúnyog módra is tudott dünnyögni. A háziak megteáztak kedves vendégükkel, s azután kiültek a tornácra.

Varjú szállt arra. Fjodor Fjodorovics nyomban károgni kezdett, varjú módra: Kár!”

A varjú leszállt, és a tornác körül keringett, károgott ő is válaszul: „Kár! Ká-árr!”

Az udvarra most besétált egy tyúk a csibéivel. Fjodor Fjodorovics halkan csipo- gott, mint a kiscsirke, ha eltévedt: ,,Csiep, csiep”. A tyúk ijedten kotkodácsolt, és szaladt keresni az elveszett csibét.

Azután Fjodor Fjodorovics közelebb húzódott a házigazdához, és a fülébe zümmögött, mint a légy, de olyan ügyesen, hogy a házígazda, hessegetni kezdte.

– Szemtelen légy! – méltatlankodott. – Nem hagyja békén az embert.

 Így üldögéltek kinn, amíg besötétedett; sokat nevettek.

Akkor azután nagyot sóhajt a házigazda, s azt mondja a vendégének:

– Nagyon jó, hogy eljöttél hozzánk, Fegya, örülünk neked, csak azt nem tudjuk, hol helyezzünk el éjszakára. A szobánkban tudniillik egy tücsök lakik, és éjszakánként úgy koncertezik, hogy aki nincs hozzászokva, a szemét sem hunyhatja le.

– Sebaj – mondja rá Fjodor F jodorovics. – Majd én is adok egy kis hangversenyt annak a tücsök úrfinak.

Úgy is lett. Amint lefeküdtünk, a tücsök rázendített a nótájára a hasadékban, a kályha mellett: ,,Tírli-tirli-tirli-i-i”.

„Türli-türlük-türli-i-i” – cirpelt Fjodor Fjodorovics is tücsök módon. de még sokkal hangosabban, erélyesebben.

 „Türlük-türlük-türli-i-i” – cirpelt az igazi tücsök a falban.

„Tür-liik-tür-lük, tür-li-i-i-türli-i-i, tür-lük-tür-lük-türli!” – trillázott harsányan, fülrepesztőn Fjodor Fjodorovics. Azután elhallgatott.

A szobában csönd lett, mélységes csönd. Azután megszólalt a tücsök a hasadékban, de nagyon-nagyon halkan: ,,Tür-lük”

Fjodor Fjodorovics pedig megint olyan hangosat, harsányat cirpelt rá tücsöknyelven, hogy a falak remegtek.

 Sokáig cirpelt, trillázott, a háziak már megunták hallgatni.

–  Hagyd már abba, Fegya – kérlelték. – Elég volt!

– Nem, nem – felelte a vendég. – Tűrjétek még egy kicsit.

Végre aztán abbahagyta.

Aznap éjjel a tücsök meg se pisszent. Másnap éjszaka sem énekelt, és azóta se szólalt meg. Bizonyosan elköltözött: annyira ráijesztett Fjodor Fjodorovics.