Kálmánka kisfiú volt még, akkora, mint az öklöm. Akkora bizony. De azért azt akarta, hogy mama éppen akkora darab húst adjon neki, amekkorát apa vett ki a tálból.

Hiába mondta mama, apa:
– Kálmánka, te még kisfiú vagy, beteg leszel.
Ekkor egy fecskemadár szállott az ablakra, s ott elkezdett csicseregni. Mind így tett, ni: csi-csicsiri-csicsiriri. Kérdi

Kálmánka az édesapjától:
– Édesapa, mit csicsiril az a fecske?
– Azt fiam, hogy „Kicsinek kicsit, nagynak nagyot, mert ha a kicsi nagyot kíván, kicsit sem kap ám!

” Kálmánka megszívlelte a fecske beszédét. Többé sohasem kívánt nagy darab húst. Félt, hogy kicsit sem kap. Így volt, vége volt, igaz volt.