Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egy dölyfös uraság. Pohos teste vaskos, kerek, vaslába vert vasgyökeret, s düllesztette vashasát. És ez a vasuraság a mérlegen terpeszkedett, mert vassúly volt – ezerkilós legalább. Vasfején ült vaskalap, és a vaskalap alatt ily gondolat motoszkált:
– Nincs erőmnek mása, tanúm rá e mázsa. Jó időben, rossz időben terpedek a serpenyőben, s ing a mérleg alattam; sokat nyomok a latban. Minden úgy van, ahogy merő kényben-kedvben akarom, mert erőm van. És az erő: jog! igazság! hatalom!

Amíg emígy locsogott, valahonnan a mérlegre egyetlenegy cseppnyi mákszemecske potyogott. Amit ütött, az nem is zaj volt, csak sóhaj. Ahhoz képest dörgő ágyú, ha titkon perceg a szú. Aztán ismét néma csend.

Mákszemecske megszeppent. S noha gyorsan elrejtezett egy nagy kenyérmorzsa megett, meglátta a vasember. Vas állkapcsa bőszen őrölt, és vashangon összepörölt a mákszemnyi mákszemmel:
– Te kis semmi, semminél is kevesebb! Mit akarsz? Tán lenyomni a mérleget? Meg akarsz tán méretőzni, te pihe? Megmondom én, mi a súlyod: semmise. Recseg-ropog a serpenyő alattam, de te nem nyomsz egyáltalán a latban. Mégis ide tolakodtál, a mázsámra lopakodtál, személyemmel huzakodtál, tudd meg: égig nem nőnek a fák sem…, ezért én most eltiporlak, semmi tested széjjelporlad, elpusztulsz, hogy megtanuljad: hozzám képest mily csekély vagy. Mákszem!

A kis szürke mákszemecske morzsa mögé bújt szepegve, s érezte, hogy felragadja a vas hatalmas haragja serpenyőstül a magasba, hogy szétzúzza végre. Nagy veszélyben volt kis élte, szinte már érezni vélte: szorul nyakán a hurok: S míg győzködött a vasbajnok, rettegtében felsóhajtott, azt se tudva, mit susog:
– Jó testvérek, mákszemecskék, mentsetek meg, ha van mentség! Hogyan történt, hogyan nem? Van-e szem a mákszemen? Halló fül és értő elme, felfogni a veszedelmet? Vagy csupán egy mákzsák szája nyílt meg végre-valahára? Nem tudni. De annyi tény: ott termett egy máklegény. Nincs kezében kard, se bicsak, jómaga is mákszemnyi csak. Mégis kiált:
– Édes felem, itt van már a segedelem!

Vaspotrohos, vashasas, vaskalapos vaspasas vihog-röhög, majd megfúl, és így böfög válaszul:
– Ez aztán a segedelem! Nyakamon a veszedelem. Kicsiny mákszem, édes felem, jobb lett vón, ha nem nyitod ki szád sem, mert téged is eltiporlak, semmi tested széjjelporlad, elpusztulsz, hogy megtanuljad, hozzám képest mily csekély vagy. Mákszem!

S a serpenyő szállt recsegve.

A jövevény mákszemecske érezte, hogy felragadja a vasharag a magasba. És amint vesztébe szállt ott, mákszemhangon így kiáltott:
– Jó testvérek, mákszemecskék, mentsetek meg, ha van mentség! Hogyan történt, hogyan nem? Van-e szem a mákszemen? S halló fül és értő elme felfogni a veszedelmet? Vagy csupán egy mákzsák szája nyílt meg végre valahára? Nem tudni. De annyi tény, ott egy újabb máklegény. Majd nyomába jönnek ketten.

A vasember meg se rebben.

Tízen jönnek – neveti. Száz jön – semmibe veszi.

Áll a dölyfös uraság, pohos teste vaskos, kerek, vaslába ver vasgyökeret, s kidülleszti vashasát. Vasfején ül vaskalap, és a vaskalap alatt gondolat száll, mint a fecske:
– Jöjjön csak sok mákszemecske! Unom én, hogy egyet-egyet eltiporjak, tönkretegyek. Ha együtt egy milliárd, akkor teszek bennük kárt.

S a mákszemek özönlenek, majd zuhognak, majd ömölnek… Valamennyi pihe, semmi, semminél is kevesebb. Hogy is tudná billegetni a hatalmas mérleget? Hisz csupán a mozdulatlan vasuraság nyom a latban. S mákszemecskék csak ömölnek, néma csendben özönölnek… S ím; egy szörnyű pillanatban, ki egymaga nyom a latban, a vashasú uraság, érzi, hogy a mázsán titkos, ismeretlen erő futkos, megrezzentve potrohát!

Megretten a vasember. Kiáltana, de nem mer. Félelem rázza a testét. S zuhognak a mákszemecskék. Valamennyi pihe, semmi, semminél is kevesebb, s mégis, mégis, a sok semmi billenti a mérleget! Félszre válik vasharagja, érezve, hogy mint ragadja a sok semmi a magasba őt s a lengő serpenyőt. Megfeszül a vas hasember, mégsem bír a mákszemekkel; özönükbe végre egyszer a mázsa is belenyög. A serpenyő égre szökken. A vasember nagyot zökken s meginog. S még mielőtt egyet szólna- földre hull, mint férges alma…

S tehetetlen hever ott.

Földön a vasember, fönt meg a mákszemek. Nézi a vasember, s sejti már, mi lehet: példa ez, úgy bizony, példa, mit ne feledj: sok mákszem mázsát nyom, sok mákszem sokra megy.