A viharmadár (indián mese) [Total: 2 Average: 3.5/5] A tengerparton lakott egy indián család. Két felnőtt fiú volt a családban, az idősebb már házasember, gyermekei is voltak. Halat ettek, angolnát s mindenféle tengeri állatot. Egyszer azonban olyan viharos idő kerekedett, hogy nem tudtak halászni. Éjjel-nappal fújt a szél, és a család csaknem éhen pusztult. Ekkor az öregapa biztatta fiait, hogy sétáljanak végig a parton, hátha találnak néhány partra vetett halat. Az idősebb fiú elindult, hogy szerencsét próbáljon, de elérkezett egy tengeröbölhöz, ahol a szél olyan erősen fújt, hogy nem tudott továbbmenni. Nagy sziklák állottak a vízben, itt dühöngött a legerősebben a szél. Ha apály volt, a víz alacsonyan állt, de ha áradt a tenger, csaknem elborította a sziklákat. A parttól legtávolabb eső szirten egy óriás madár ült, a Viharmadár, és csattogtatta szárnyait. Az ő szárnycsattogtatása okozta a szelet. A fiatalabb fiú elhatározta, hogy túljár a madár eszén. Odakiáltott a nagy madárnak, nagyapónak nevezte, s azt kérdezte: – Nagyapám, nem fázol? A madár ráfelelt: – Én bizony nem. Az indián újra rákezdte: – Mégiscsak fázhatsz itt a sziklán, hadd vigyelek a partra a hátamon. – Jól van – egyezett bele a madár. A fiú a vízbe gázolt, elérte a sziklát, ahol a madár ült, a hátára vette, és gondosan szikláról sziklára mászva közeledett a parthoz. Amikor az utolsó sziklához ért, szándékosan megbotlott, de úgy tett, mintha ez csak véletlen lenne. A szegény öreg madár leesett a válláról, és eltörte egyik szárnyát. A legény úgy tett, mintha szomorkodna, azonnal helyre tette a szárnyat, és szépen bekötözte. Azután azt a tanácsot adta a madárnak, hogy üljön nyugodtan, ne mozgassa szárnyát, amíg meggyógyul. – Maradj itt, újra meglátogatlak, s hozok neked eledelt – mondotta a madárnak. Az indián hazatért, és észrevette, hogy elült a vihar, a szél nem fújt többé. A szélcsendes időben gazdag halászzsákmányra tettek szert, és különösen sok angolnát fogtak. De jóból is megárt a sok. A levegő nem mozdult napokon át, és a sós tengervíz piszokkal, hordalékkal lett tele. Így aztán a halászok a zavaros tengervízben nem tudtak halászni. Meglátogatták hát újra a nagy madarat, megvizsgálták a szárnyát. Ekkorra a szárny már úgy-ahogy összeforrt, és az indiánok azt mondták a madárnak, hogy mozgathatja a két szárnyát, de vigyázzon, hogy nyugodt, lassú mozdulatokat tegyen. Azóta a széljárás egyenletes, és mindig alkalmas a halászatra.