Marcel Aymé: A festődoboz

A festődoboz
[Total: 0    Average: 0/5]

Egy nyári délelőtt Delphine és Marinette kiment a tanya mögé, a rétre. Festődobozukat is magukkal vitték.

A festődobozok egészen újak voltak. Alfréd bácsi hozta mind a kettőt, éppen előző nap, akkor volt ugyanis Marinette hetedik születésnapja. A kislányok köszönetképpen egy dalt énekeltek Alfréd bácsinak. A dal a tavaszról szólt; s Alfréd bácsi jókedvűen, dúdolva távozott. Bezzeg a kislányok szülei nem voltak ilyen jó hangulatban! Egész este zsörtölődtek:

Na tessék. Festődoboz. Két ilyen szeleverdinek. Hogy aztán bemaszatolják az egész konyhát, összekenjék a ruhájukat. Festődoboz! Hát jut eszünkbe valaha is a festés! De az biztos, hogy holnap délelőtt szó sem lehet semmiféle pingálásról. Míg mi kint leszünk a földön, ti babot szedtek a kertben, utána meg lucernát vágtok a nyulaknak.

A kislányok nem tehettek egyebet, fájó szívvel megígérték, hogy dolgoznak, s nem is nyúlnak a festődobozokhoz. Másnap reggel aztán, mikor szüleik elmentek hazulról, ők indultak a kertbe babot szedni. Közben összetalálkoztak a kacsával, aki persze észrevette, hogy milyen rosszkedvűek. Ez a kacsa nagyon érző szívű jószág volt.

– Mi van veletek, kislányok? – kérdezte.

– Semmi – válaszolták, de Marinette kicsit szipogott, s aztán Delphine is szipogott.

És mikor a kacsa kitartóan tovább kérdezősködött, megszedni való babról, festődobozokról, vágni való lucernáról beszéltek valamit. Közben a kutya meg a disznó – minthogy éppen arra ténferegtek – közelebb mentek, hogy hallják, miről van szó, s a kacsával együtt méltatlankodtak.

– Ez már mégiscsak sok! – hápogta a kacsa. – Micsoda szülők! De ne féljetek, kislányok, festegessetek csak nyugodtan. Majd én megszedem helyettetek a babot. A kutya is segít. Igaz-e, kutya?

– Szívesen – válaszolt a kutya.

– Ami meg a lucernát illeti, rám számíthattok – mondta a disznó. – Jó pár napra valót sarlózok!

A kislányok nagyon megörültek. Szüleik az egészből nem tudnak meg semmit, az biztos! Megcsókolták három barátjukat, s mentek a rétre a festődobozokkal. Mikor a festékestálacskákat megtöltötték tiszta vízzel, a rét végéből odaügetett hozzájuk a szamár.

– Jó reggelt, kislányok! Mit csináltok ezekkel a dobozokkal?

Marinette közölte vele, hogy festeni készülnek, s aztán szépen megmagyarázott neki sorra mindent, amit a szamár nem értett.

– Ha akarod – tette hozzá -, megfestem a portrédat.

– Jaj, nagyon szeretném – mondta a szamár. – Nekünk állatoknak igazán alig van alkalmunk arra, hogy lássuk, milyenek vagyunk.

Marinette profilba állította a szamarat, s festeni kezdett; Delphine meg egy fűszálon nyugvó szöcske portréjába kezdett. A kislányok hangtalanul dolgoztak, még a nyelvüket is kidugták a nagy igyekezetben, s mindig arrafelé, amerre éppen a fejüket hajtották.

Kis idő múlva a szamár, aki eddig meg sem moccant, megkérdezte:

– Megnézhetném?

– Várj – válaszolta Marinette -, éppen a fülednél tartok.

– Vagy úgy! Csak nyugodtan. A fülemmel kapcsolatban egyébként szeretnék neked mondani valamit. Tudod, hosszúnak hosszú, de azért nem annyira…

– Jó, jó, légy nyugodt, úgy csinálom, ahogy kell.

Delphine-t közben valami kis csalódás érte. Miután megfestette a fűszálon pihenő szöcskét, úgy érezte, hogy a nagy fehér rajzlapon valahogy jelentéktelennek hat a kompozíció, fogta magát, s rétszínűre mázolta a hátteret. Sajnos, a rét meg a szöcske éppen egyforma árnyalatú, s így a szöcske képe elveszett a nagy zöldségben, de úgy, hogy nem is látszott belőle semmi. Bosszantó história.

Marinette, mikor befejezte a portrét, szólt a szamárnak, s az a kép elé ugrott. Meglehetősen meglepte az, amit látott.

– Mily rosszul ismerjük magunkat – mondta kissé mélabúsan. – Sohase hittem volna, hogy bulldogfejem van.

Marinette elpirult, a szamár meg folytatta:

– A fejemmel is úgy állhat a dolog, mint a fülemmel. Gyakran mondogatják, hogy így hosszú, meg úgy hosszú, de azért csak nem gondoltam volna, hogy ennyire hosszú.

Marinette zavarban volt, s még jobban pirult. Igaz, a portrén maguk a fülek csaknem olyan nagyok, mint az egész modell. A szamár szomorkás tekintettel tovább vizsgálta a képet, aztán, mint akit teljesen váratlan megrendülés ért, felkiáltott:

– Egek! A portrén csak két lábam van!

Marinette most magabiztosabb volt:

– No igen, mert csak két lábadat láttam. Nem festhettem többet!

– Nagyon kedves, de elvégre mégiscsak négy lábam van!

– Nem – szólt közbe Delphine. – Profilból nézve csak két lábad van.

A szamár nem vitatkozott tovább. Megsértődött.

– Jó, rendben van – mondta távozóban -, mindössze két lábam van.

– Ejnye, gondolkozz kicsit…

– Hagyjuk, két lábam van. Ne is vitázzunk tovább.

Delphine elnevette magát, Marinette is nevetett, noha kissé rossz lelkiismerettel. Aztán meg is feledkeztek a szamárról, más modell után néztek. Meglátták két ökrüket, éppen a réten át ballagtak a folyóhoz, hogy igyanak. Két nagy, tiszta fehér ökör a zöld réten.

– Jó reggelt, kislányok. Mit csináltok ezekkel a dobozokkal?

Elmagyarázták nekik, voltaképpen mi is az a festészet, az ökrök meg arra kérték őket, legyenek szívesek egy-egy portrét festeni róluk; Delphine azonban okult a szöcske portréjával esett kalandból, megrázta a fejét:

– Ez, sajnos, lehetetlen. Fehérek vagytok, fehérek, akár a rajzpapír. Nem látszana a képetek. Fehér papíron fehér kép, ez annyi, mint a semmi, mintha nem is léteznétek.

Az ökrök összenéztek, s egyikük sértődötten csak ennyit mondott:

– Minthogy nem létezünk, hát viszontlátásra.

A kislányok tanácstalanul néztek egymásra. E pillanatban perlekedés hangzott fel a hátuk mögött. Megfordultak, s látták, hogy a ló meg a kakas veszekszik.

– Igenis, uram – dühöngött a kakas -, hasznosabb, mint ön, és értelmesebb is. S legyen szíves, ne tegyen úgy, mintha ez mulattatná, mert könnyen megkaphatja tőlem a magáét.

– Eh, kis semmi jószág – mondta lenézően a ló.

– Semmi jószág?! De maga sem valami nagy legény ám! Majd én megmutatom magának, hogy téved!

A kislányok szerették volna összebékíteni őket, de alaposan belefáradtak, mire el tudták hallgattatni a kakast. Végül is Delphine csitította el a veszekedést úgy, hogy felajánlotta az ellenfeleknek: megfestik mindegyikük portréját. A nővére a kakast, ő meg a lovat kezdte festeni. Kis ideig úgy látszott, vége a pörlekedésnek. A kakas boldogan, hogy modellt állhat, fölvetette büszke, tarajos fejét, kidüllesztette a begyét, felborzolta legszebb tollait. De nem bírta sokáig szónoklás nélkül.

– Nagyon kellemes lehet portrét festeni rólam – mondta Marinette-nek. – Te aztán szerencsésen választottál modellt. Nem mintha hencegni akarnék, de ugye, a tollazatom színe egyszerűen elragadó?

Hosszan beszélt a tollairól, a tarajáról, a bóbitájáról, majd a lóra pillantva hozzátette:

– Kétségtelen, sokkal inkább vagyok festenivaló, mint bizonyos szánnivaló állatok, akik oly bús, oly unalmas színű irhát hordanak.

– Az apró jószág legyen csak tarkabarka – mondta a ló. – Így legalább észre lehet venni.

– Aprójószág, aki mondja! – rikácsolt a kakas, és felborzolta tollait, szidta, fenyegette a lovat, de az csak mosolygott.

A kislányok közben buzgón festettek. A két modell hamarosan megcsodálhatta portréját. A ló meglehetősen elégedettnek látszott a sajátjával. Delphine szép, borzas és csoda hosszú sörényt festett neki, meg szép dús farkat, egyik-másik szála olyan vastag volt, s úgy állt, hogy egy kapanyél sem különbül. És minthogy Delphine félprofilba állította, a képen szerencsésen mind a négy lába látszott. A kakasnak sem volt oka panaszra. Rosszhiszeműen mégis azt állította, hogy tollbóbitája leginkább agyonhasznált seprűhöz hasonlít. A ló, aki eddig saját portréjával volt elfoglalva, most egy pillantást vetett a kakaséra, s keserűséggel töltötte el, amit a képen felfedezett.

– Amint látom – mondta -, a kakas nagyobb, mint én vagyok.

Delphine-t ugyanis némileg megzavarta a szöcskével való próbálkozás, s a lóról készült portré elfért a rajzlap felén; míg Marinette festményén, aki merészebben bánt az ecsettel – a kakas képe betöltötte az egész lapot.

– A kakas nagyobb nálam? Hát ez már túlzás.

– Persze hogy nagyobb, barátom! – diadalmaskodott a kakas. – Magától értetődik. Mégis, mit képzelt? Én ezt anélkül is tudtam, hogy kettőnk képét egymás mellett láttam volna!

– Csakugyan – jegyezte meg Delphine a két kép összehasonlítása után -, kisebb vagy, mint a kakas. Nem is vettem észre, de persze, nem is fontos.

Megértette, de későn, hogy a ló megsértődött. Hátat fordított a kislányoknak, s mikor Delphine szólította, anélkül, hogy visszanézett volna, hűvösen csak ennyit mondott:

– Kérem. Rendben van. Kisebb vagyok, mint a kakas, és ez, persze, nem is fontos.

Nem volt hajlandó meghallgatni a kislányok magyarázkodását, ment tovább, nyomában a kakassal, aki egyre-másra mondogatta:

– Nagyobb vagyok, mint maga! De nagyobb ám!

A szülők, mikor délben hazaérkeztek a földről, a konyhában találták a kislányokat, s rögtön a kötényüket nézték. Szerencsére vigyáztak, nehogy foltot ejtsenek a kötényükre, ruhájukra. Mikor megkérdezték őket, hogy mivel töltötték az idejüket, azt mondták, hogy nagy halom lucerna vár a nyulakra, s két kosár telt meg a leszedett babbal. A szülők meggyőződtek róla, hogy igazat mondanak, s széles mosollyal jelezték, hogy nagyon meg vannak elégedve. Persze ha kicsit jobban megnézték volna a kosarakat, ugyancsak meglepődtek volna, hogy milyen sok kutyaszőr, kacsatoll keveredett a bab közé. De ez még csak eszükbe sem jutott, s talán még sohasem ebédeltek olyan jókedvűen, mint aznap.

– Igazán örülünk – mondták a kislányoknak. – Öröm nézni ezt a sok babot; a nyulaknak meg három napra is elég a lucerna! És mert ilyen szorgalmasan dolgoztatok…

Az asztal alól cikákolás, prüszkölés hallatszott, s mikor a szülők lehajoltak, hogy utánanézzenek, mi történik, az asztal alatt azt látták, hogy a kutya szinte fuldoklik.

– Mi bajod van?

– Szóra sem érdemes – mondta a kutya (a visszafojtott nevetéstől ugyanis majd megpukkadt, s a kislányok alaposan megijedtek) -, igazán szóra sem érdemes. Alighanem félrenyeltem. Könnyen megtörténik az ilyesmi, ugye! Gyakran képzeljük, hogy rendesen nyelünk, aztán…

– Rendben van, minek ez a sok beszéd – szóltak rá a szülők. – Hol is hagytuk abba? Igen, persze. Szóval jól dolgoztatok…

Mondanivalójukat ismét köhécselés szakította félbe, ezúttal diszkrétebben hangzott, ez meg a hátuk mögül, a bejárat felől. A kacsa köhécselt, ugyanis bedugta a fejét a félig nyitott ajtón, s nem bírta megállni nevetés nélkül. De aztán gyorsan az ajtó mögé ugrott, s mire a szülők megfordultak, a kacsa már el is tűnt, de a kislányoknak ugyancsak melegük lett.

– Talán huzat van, az nyikorgatja az ajtót – kockáztatta meg Delphine.

– Az bizony lehet – mondták a szülők. – No, hol is hagytuk abba? Persze! A bab meg a lucerna. Büszkék vagyunk rátok. Öröm, ha az embernek ilyen engedelmes, szorgos kislányai vannak. De meg is lesz érte a jutalmatok. Mert ugye nem képzelitek, hogy mindörökre el akarunk tiltani benneteket a festődobozoktól? Ma délelőtt éppen csak ki akartuk próbálni, elég derék kislányok vagytok-e ahhoz, hogy csak a munkára gondoljatok. Igazán elégedettek vagyunk veletek. Most aztán egész délután festhettek!

A kislányok olyan ijedt-halkan köszönték meg, hogy hangjuk alig hallatszott az asztal túlsó végéig. A szülők azonban jókedvükben ügyet sem vetettek az egészre, s míg az asztalnál ültek, végig nevetgéltek, találós kérdésekkel szórakoztak.

– Négy testvér egymást kergeti, de utol sosem érheti, mi az?

A kislányok úgy tettek, mintha nagyon törnék a fejüket, de a délelőtti festés emléke meg a rossz lelkiismeret nem hagyta őket nyugodtan gondolkozni.

– Nem találjátok ki? Pedig könnyű! Igazán nem sikerül? Nohát: egy kocsi két hátsó kereke fut a két első után! Jaj de csacsik vagytok!

S a szülők jóízűen nevettek. Míg a kislányok az asztalt szedték le, ők az istállóba mentek a szamárért, hogy az majd kiviszi a földre az ültetni való krumplit.

– Gyerünk, szamár, ideje, hogy induljunk.

– Igazán sajnálom – mondta a szamár -, de csak két lábbal állhatok szolgálatukra.

– Két lábbal? Miket fecsegsz te itt?

– Nem fecsegek. Két lábbal. Éppen elég bajom van azzal, hogy valahogy mégis megálljak ezen a kettőn. Nem is értem, hogyan csinálják az emberek.

A szülők közelebb léptek, alaposabban megnézték a szamarat, s látták, hogy valóban csak két lába van: egy elöl, egy meg hátul.

– No, ez aztán furcsa. Hiszen reggel még négy lába volt ennek az állatnak! Hát majd az ökrök hozzák ki a krumplit.

Az istállóban meglehetősen sötét volt, hirtelenében nem is látták az ökröket.

– No, ökrök – szólították őket csak úgy vaktában -, jöttök-e velünk a földre?

– Azt hát nem – válaszolta két hang a félhomályból. – Nagyon fájlaljuk, de mi, sajnos, nem létezünk.

– Nem léteztek?!?

– Kérem, győződjenek meg róla.

Amint közelebb léptek, a szülőknek látniuk kellett, hogy az ökrök helye üres. Nézelődtek, tapogattak, mindhiába, csak a jászolrács magasságában himbáló két pár szarvat lehetett látni, tapintani.

– Mi történik ebben az istállóban? Ebbe már belebolondulhat az ember! Gyerünk a lóhoz.

Az istálló egyik sarkában volt a ló helye, ott, ahol legsötétebb volt.

– No, derék lovunk, jössz-e velünk a földre?

– Szolgálatjukra – válaszolt a ló -, de ha esetleg kocsi elé akarnak fogni, jobb, ha figyelmeztetem magukat: egészen kicsi vagyok.

– Ugyan már! Ez is miket beszél. Még hogy egészen kicsi!

De mikor az istálló sarkába értek, meglepetésükben fölkiáltottak.

A félhomályban, a sárga szalmán egészen apró lovacskát láttak, alig nagyobbat, mint egy fél kakas.

– Ugye, aranyos vagyok? – kérdezte a ló merő komiszkodásból.

– Micsoda szerencsétlenség! – jajdultak föl a szülők. – Mi lett ebből a szép, jódolgos állatból! Hogy történhetett ez?

– Magam sem tudom – válaszolt a ló kitérően. – El sem tudom képzelni.

Válasza elgondolkoztató volt.

A szamár és a két ökör is így beszélt. A szülők sejtették, hogy valamit titkolnak előttük. Visszamentek a konyhába, s gyanakodva néztek a kislányokra. Általában, ha valami kicsit is szokatlan történt a tanyán, mindjárt a kislányokat vették gyanúba.

– No, kivele! Mondjátok csak meg, mi történt délelőtt, míg mi nem voltunk itthon? – kérdezték, s hangjuk dörgött, mint a mesékben az emberevő óriásé.

A kislányok mukkanni sem mertek, csak fejüket rázták, hogy ők nem tudnak semmit. A szülők erre már megharagudtak, s az asztalra csaptak:

– Azonnal beszéljetek, mert baj lesz! Mi volt itt ma délelőtt?

– Bab… babszedés… – nyögte ki végre Delphine.

– Lucernavágás… – lehelte Marinette.

– S hogy történt az, hogy mire hazajöttünk, a szamárnak eltűnt két lába, az ökrök nem léteznek, a szép nagy lovunk meg akkorka lett, mint egy háromhetes nyuszi? Azonnal mondjátok meg az igazat!

A kislányok, akik eddig nem is tudtak ezekről a szörnyűségekről, porig sújtva hallgattak, holott pontosan értették, mi történt.

Délelőtt úgy belemerültek a festésbe, hogy az állatokat csak modellnek nézték, eszükbe sem jutott, hogy mások, mint amilyennek festés közben látják őket; az ilyesmi elég gyakran megesik azzal, aki először fog ecsetet a kezébe; az állatok meg túlságosan a szívükre vették az ügyet, s mikor hiúságukban megsértve visszamentek az istállóba, addig-addig kérődztek a réten történteken, míg a valóságban is olyanná lettek, amilyennek a festő szeme látta őket. A szörnyű esemény oka, persze, nagyrészt engedetlenségük volt, s a kislányok ezt is tudták. Már-már szüleik nyakába borultak, hogy bocsánatot kérjenek tőlük, mikor az ajtónyílásban megpillantották a kacsát. Az a fejét rázta, és sokat jelentően hunyorgott rájuk. Erre a kislányok kicsit bátorságra kaptak, s valami olyasmit suttogtak, hogy igazán maguk sem értik az egészet.

– Rendben van, csak makacskodjatok – haragudtak meg a szülők. – Így is jó. Megyünk az állatorvosért.

A kislányok reszketni kezdtek ijedtükben. Nagyon ügyes ember volt ez az állatorvos. Biztosak lehettek abban, ha csak belenéz az állatok szemébe, megpaskolja a lábukat, a bendőjüket, máris tudja, mi a való helyzet. Már szinte hallották, amint mondja: “Lám, lám… én bizony úgy vélem, festészeti betegségről van szó; nem festett véletlenül valaki ma délelőtt ennél a háznál?” No, ennél aztán több sem kellene.

A szülők máris indultak. Delphine azonnal elmondta a kacsának, hogy mi történt, s hogy milyen félelmetes az állatorvos tudománya. A kacsa igazán nagyon rendesen viselkedett.

– Ne vesztegessük az időt – mondta. – Fogjátok a festődobozokat, aztán eresszük ki az állatokat a rétre. Amit a festészet csinált, a festészetnek kell visszacsinálnia.

A kislányok először a szamarat vezették ki, s ez korántsem volt egyszerű, két lábon ugyanis nagyon nehezen tudta magát egyensúlyozni, s mikor kiért a rétre, egy konyhaszéket kellett alátenni, különben alighanem elvágódott volna. Az ökrökkel egyszerűbb volt a dolog, voltaképpen nem is kellett vezetni őket. Egy járókelő éppen akkor ballagott el a rét mellett kanyargó úton, s alaposan meglepődött, látva, hogy két pár szarv himbál a levegőben, de egy kukkot sem szólt, hirtelenében azt hitte, romlik a látása. A ló viszont, az istállóból kilépve, kicsit megijedt, mikor szembetalálkozott a kutyával, akit most iszonyatosan nagynak látott. De aztán rögtön el is nevette magát:

– Milyen nagy körülöttem minden! S milyen mulatságos ilyen kicsinek lenni! – jegyezte meg.

De hamarosan másként vélekedett, mert amint a kakas észrevette a szánalmasan apró lovat, dühösen nekiugrott, s rárivallt:

– Ó, lám, mégiscsak összetalálkoztam uraságoddal! Remélem, nem felejtette el ígéretemet, hogy ellátom a baját!

Az apró ló minden porcikájában reszketni kezdett. A kacsa le akarta csöndesíteni a kakast, de nem boldogult vele, s a kislányokra sem hallgatott.

– Bízzátok rám – mondta a kutya. – Megeszem és kész.

A fogát vicsorítva ugrott a kakas felé, annak sem kellett több, olyan messze szaladt a boldogtalan, hogy csak három nap múlva került elő lehorgasztott fejjel.

Mikor aztán az egész gyülekezet a rétre ért, a kacsa megköszörülte a torkát, s így szólt a lóhoz, a szamárhoz és az ökörhöz:

– Kedves öreg barátaim, el sem tudjátok képzelni, milyen szívfájdalom számomra, hogy ilyen helyzetben látlak benneteket. Milyen elszomorító, hogy a pompás fehér ökrök, kikre öröm volt ránézni, egyszerűen nem léteznek többé; hogy a kecses mozgású szamár most nyomorúságosan vonszolja magát két lábon, hogy a mi szép nagy lovunk szánalmasan összetöpörödött kis vacak. Higgyétek el, összeszorul a szívem, hiszen egyszerű félreértés áll e kínos és nevetséges esemény mögött. Igen, igen, félreértés! A kislányoknak eszük ágában sem volt bárkit is megsérteni, sőt! Ami veletek történt, az számukra épp oly fájdalmas, mint számomra, s biztosan tudom, hogy az eset titeket is roppant kellemetlenül érint. Ne makacsoljátok meg hát magatokat! Hagyjátok szépen, hogy visszatérjen szokott külsőtök.

Az állatok azonban ellenségesen hallgattak. A szamár lesütött szemmel, konokan bámulta egyetlen mellső lábát. A ló meg, noha szíve még most is hevesen vert a rémülettől, semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy hallgasson a józan ész szavára. Az ökrök pedig, minthogy nem léteztek, nem látszottak sem ilyennek, sem olyannak, de szarvaik, noha egyébként kifejezéstelenek voltak, most sokat jelentő mozdulatlanságba dermedtek. Elsőnek a szamár szólalt meg:

– Két lábam van – mondta hűvösen. – Így is jó. Ha kettő, hát kettő. Ezen nincs mit meggondolni.

– Nem létezünk – mondták az ökrök -, nem segíthetünk az ügyön.

– Egészen kicsi vagyok – így a ló. – Az én bajom, és kész.

Az ügy nem ment előbbre, s a réten egy ideig döbbent csönd uralkodott. A kutya azonban, aki dühbe gurult ettől a konok rosszhiszeműségtől, dünnyögve szólt a kislányokhoz:

– Túl jók vagytok ezekhez a komisz dögökhöz. Bízzátok csak rám őket. Jól beleharapok a lábikrájukba!

– Belénk harapni? – jegyezte meg a szamár. – Szép, mondhatom. Szóval ezt érdemeljük!

Keserűen nevetett ő is, az ökrök is meg a ló is.

– Ejnye, hát nem értitek a tréfát! – sietett a békítéssel a kacsa. – A kutya csak tréfálni akart veletek! De úgy látom, nem vagytok tisztában a helyzettel. Figyeljetek ide! A szülők elmentek az állatorvosért. Egy órán belül itt lesz, megvizsgál benneteket, s rögtön tudni fogja, mi történt. A szülők megtiltották a kislányoknak, hogy ma délelőtt fessenek. Lesz nekik nemulass. Ha ti megmakacsoljátok magatokat, a kislányok szidást kapnak, büntetést, talán még verést is.

A szamár Marinette-re nézett, a ló Delphine-re, a két pár szarv meg úgy mozdult az űrben, mintha a kislányok felé fordulna.

– Annyi szent, hogy négy lábon járni könnyebb, mint kettőn – dünnyögte a szamár. – Valahogy kényelmesebb.

– Hát bizony nem sok, ha a világ csak két szarvat lát belőlünk – jegyezték meg békülékenyen az ökrök.

– Mégiscsak kellemesebb kissé felülről nézni a világot – sóhajtotta a ló.

A kislányok, kihasználva a megenyhült hangulatot, kinyitották festődobozukat, s festeni kezdtek. Marinette a szamarat festette, s ezúttal nagyon ügyelt, hogy négy lábat fessen neki, Delphine a ló képét csinálta meg újra, de most úgy, hogy a lábához egy kakast rajzolt, megfelelő nagyságban. A munka gyorsan haladt. A kacsa sugárzott örömében. Mikor a két új portré elkészült, a két modell rögtön közölte, hogy az teljes megelégedésükre szolgál. Csakhogy éppen a szamárnak ettől még nem nőtt ki a hiányzó két lába, s a ló sem nőtt meg. Mindannyian keserű csalódást éreztek, s a kacsát ismét nyugtalanság fogta el. Megkérdezte a szamarat, vajon nem viszket-e legalább két hiányzó lábának a helye; a lónál meg afelől érdeklődött, vajon nem érzi-e kicsit szűknek a bőrét. Nem, egyikük sem érzett semmit.

– Idő kell hozzá – mondta a kacsa a kislányoknak. – Biztos vagyok benne, hogy míg az ökröket festitek, minden rendbe jön.

Delphine és Marinette egy-egy ökör portré festésére vállalkozott, a szarvon kezdték, a többit már emlékezetből kellett csinálniuk, de mindketten jól emlékeztek arra, hogy milyen is egy ökör. Szürke rajzpapíron dolgoztak, hogy jól lássék az ökrök fehérsége. Mikor a portrék elkészültek, az ökrök is nagyon elégedettek voltak, mondván, hogy a kép igazán nagyon hasonlít az eredetihez. Létezésüket azonban most is csak a két pár szarv bizonyította. A ló és a szamár sem érzett még semmi olyasmit, ami arra mutatott volna, hogy visszanyerik régi formájukat. A kacsa alig tudta titkolni nyugtalanságát, olyannyira, hogy sok szép tolla megfakult.

– Várjunk – mondta. – Várjunk türelemmel.

Elmúlt vagy negyed óra, de nem történt semmi. A kacsa közben meglátott egy galambot, aki magot csipegetett a rét szélén. Odament hozzá, s pár szót beszélt vele. A galamb elröpült, majd hamarosan visszatért, leszállt az egyik ökör szarvára, s így szólt:

– Láttam, hogy egy kocsi befordult a nagy nyárfánál. A szülők ültek benne, meg még valaki.

– Az állatorvos! – kiáltották a kislányok.

Valóban, csak az állatorvos lehetett; kocsija hamarosan fel is bukkant az úton. Perceken múlik minden. A kislányok rémületét látva, s a szülők haragjára gondolva, az állatok nagyon szerencsétlennek érezték magukat.

– Rajta – mondta a kacsa -, gyerünk, erőlködjetek kicsit! Gondoljátok csak el, mi lesz itt a ti hibátokból, a ti makacskodástok miatt.

A szamár teljes erejével megrázta magát, gondolván, hogy attól talán kinő a két lába, az ökrök megmerevítették magukat, hogy létezzenek, a ló nagyot lélegzett, hogy felfújja magát, de mindez nem segített. Szegény paták nem tudták, mitévők legyenek. Az útról odahangzott a kocsizörgés, s már nem volt miben reménykedniük. A kislányok sápadtak voltak, reszketve várták a nagy tudományú állatorvost. A szamár boldogtalanságában Marinette-hez bicegett, s megnyalta a kezét, így akart tőle bocsánatot kérni; valami kedveset is szeretett volna mondani, de megindultságában szólni sem tudott, szemét elöntötték a könnyek, s a portréra hullottak. A barátság könnyei voltak ezek. Alighogy a rajzra csordultak, erős fájdalom nyilaik a szamár jobb oldalába, s egyszerre csak azt érezte, hogy szilárdan áll a négy lábán. Mindnyájan nyugodtabbak lettek, s a kislányok ismét bizakodni kezdtek. Igen ám, de későn volt már, a kocsi legfeljebb százméternyire volt a tanyától. Viszont a kacsa már mindent értett. Csőrébe kapta a ló portréját, a ló orra alá dugta, s boldogan látta, hogy máris egy könnycsepp hullik rá. Az eredmény nem váratott magára. A ló szemlátomást nőtt, s mire tízig számoltak volna, visszanyerte régi nagyságát. A kocsi ekkor harmincméternyire volt a tanyától.

Az érzelmi életükben némileg nehézkesebb ökrök buzgó áhítattal hajoltak portréjuk fölé. Egyikük – miután sikerült egy könnycseppet kipréselnie – éppen akkor öltött testet, mikor a kocsi begurult a tanyaudvarra. A kislányok majdhogy tapsoltak örömükben, a kacsa azonban gondterhelt maradt. Egy ökör még mindig nem létezik. Csupa jóakarat volt ez az ökör, de az érzelem sohasem volt erős oldala, könnyezni meg még senki sem látta. Megrendültség, jóra való igyekezet – mindhiába, arra sem volt elég, hogy nedves legyen a szeme sarka.

Az idő sürgetett, mert a kocsi utasai leszálltak. A kutya a kacsa parancsára elibük futott, hogy feltartóztassa őket. Körbe ugrálta az állatorvost, mintha nagyon örülne neki, közben ügyesen a lába közé ugrott, úgyhogy az szerencsésen hasra esett az udvar porába. A szülők összevissza futkostak, fütyköst kerestek, fogadkoztak, hogy összetörik a kutya hátán. Csak később jutott eszükbe, hogy fölsegítik az állatorvost, s végre lekeféljék a ruháját. Ez is eltartott négy-öt percig.

Közben a réten szorongva lesték a még mindig nem létező ökör szarvát. Az szegény feje nagyon igyekezett, de hiába, csak nem tudott könnyezni.

– Ne haragudjatok rám, érzem, hogy nem sikerül – mondta a kislányoknak.

Kis időre csaknem általánossá lett a csüggedés. Még a kacsa is elvesztette a fejét. Csak a másik ökör, amelyik már testet öltött, őrizte meg némileg nyugalmát. Hirtelen eszébe jutott, mi lenne, ha elénekelné társának azt a dalt, amit hajdan, mikor még ifjú borjak voltak, együtt szoktak énekelni. A dal így kezdődött:

Egy kicsi bikácska,
Mú… mú… mú…
Tejét iddogálja,
Bú… bú… bú…
Jön egy tehenecske,
Bú… bú… bú…
Füvet eszegetve,
Mú… mú… mú…

Mélabúra hajló, bensőséges dal volt. Amint elhangzott az első strófa, máris érezhető volt, hogy bekövetkezik a hőn óhajtott eredmény. Mintha meg-megremegett volna a nem létező ökör szarva. Többször sóhajtott a boldogtalan, s végül is könnycsepp csillant a szeme sarkában, de olyan aprócska, hogy nem tudott kicsordulni. Szerencsére Delphine meglátta a parányi könnycseppet, ecsetje hegyére vette, s a portréra tette. Azon nyomban létezni kezdett az ökör, ismét látható, tapintható volt. Éppen ideje. A rét végében, az állatorvost közrefogva, feltűntek a szülők. Amikor meglátták a látható ökröket, a négy lábán szilárdan álló szamarat, a teljes nagyságában feszítő lovat, csodálkozásukban a hangjuk is elakadt. Az állatorvos, akit alaposan felbosszantott a hasra esés, gúnyosan kérdezte:

– Egyszóval ezek lennének a nem létező ökrök, továbbá a két lábát vesztett szamár, valamint a nyúlnál kisebbre zsugorodott ló? Ahogy nézem, apró betegségeiket nem sínylik meg túlságosan.

– Érthetetlen – hebegték a szülők. – Az előbb, az istállóban…

– Álmodtak. Vagy jól beebédeltek, s ez egy kicsit megzavarta a látásukat, kedves szülők. Okosabb lett volna orvost hívni, azt hiszem. Mindenesetre kikérem magamnak, hogy fölöslegesen zaklassanak. Kikérem magamnak!

Szegény szülők lehajtott fejjel mentegetőztek, az állatorvos haragja lecsillapult, s Delphine-re és Marinette-re mutatva így szólt:

– Ez egyszer megbocsátok, mert két ilyen helyes kislányuk van. Csak egy pillantást vessen rájuk az ember, s máris látja, hogy engedelmes, jó kislányok. Ugye, gyerekek, eltaláltam?

A kislányok pirosra gyúlt arccal csak néztek maguk elé, mukkanni sem mertek, a szégyentelen kacsa azonban szemrebbenés nélkül válaszolt:

– Eltalálta doktor úr. Nincs náluk engedelmesebb.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük