Skip to content

Benedek Elek: A tűz

    A tűz

    Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Szegények voltak, szegényebbek a templom egerénél. Akármibe fogtak, nem volt azon Isten áldása, s ha búzát vetettek a földbe, zab kelt ki, de ha zabot vetettek, sohasem kelt ahelyett búza. A szegény embert sírba vitte a sok bánat s keserűség, a legények pedig, ahogy az apjukat elföldelték, világgá mentek.

    Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hét nap s hét éjjel meg sem állottak. A nyolcadik nap összetalálkoznak két vándorral: Krisztus urunk volt az egyik, Szent Péter a másik.

    – Hová, merre, legények? – kérdi Krisztus urunk.

    Felelt az idősebb:

    – Megyünk világgá, szerencsét próbálunk, mert otthon semmiben sem volt szerencsénk.

    – Hát aztán te mi szeretnél lenni? – kérdé a legidősebbtől.

    – Gazdaember, uram, gazdaember.

    – No, ez nem túlságos kívánság – mondá Krisztus urunk. – Ahol van, ni, egy udvarház. Ülj belé bátran, s gazdálkodj, de aztán, hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről!

    – Nem, uram, nem – hálálkodott a legény, s ment egyenest az udvarházba.

    – Hát te mi szeretnél lenni? – kérdé a középsőt.

    – Juhász, uram, juhász.

    – No, ez sem túlságos kívánság. Ahol van egy esztena, ülj bele! Ami juhot találsz, a tied. De hallod-e, meg ne feledkezzél a szegényekről!

    – Nem, uram, nem – fogadkozott a középső is.

    – Hát te, fiam, mi szeretnél lenni? – kérdi a legkisebbik fiút.

    – Halász, uram, halász.

    – Ez már csakugyan nem túlságos kívánság. Ahol van a folyó partján egy kis házikó, házikó előtt csolnak és háló, eredj, legyen a tied! De meg ne feledkezzél a szegényekről!

    – Nem, uram, nem – fogadta a harmadik legény is.

    Na, telt-múlt az idő, közben Krisztus urunk bejárt Szent Péterrel országot-világot, s esztendőre, kettőre visszakerültek oda, hol a három legényt hagyták. Mondja Krisztus urunk Péternek:

    – Eredj, Péter, menj be a gazdához, s kérj tőle fehér kenyeret Isten nevében!

    Bement Péter, s hát a szegény legényből olyan nagy úr lett, hogy minden zsebében egy aranyóra volt, s egyszerre három tajtékpipából fújta a füstöt. Hátul a csűröskertben hat cséplő verte a búzát. Köszön Péter illendőképpen, kér abból, amit Isten adott, de a gazdag ember kikergette, s meg is lazsnakolja,* ha hirtelen el nem szalad.

    – No, ez jól kifizetett – panaszkodék Péter.

    – Jól van, jól – mondá Krisztus urunk -, eredj csak vissza, s kérj egy marék szóratlan búzát!

    Visszamegy Péter nagy szepegve, s kérte a gazdát:

    – Bár egy marék szóratlan búzát Isten nevében!

    Nagy kérésre, könyörgésre ezt adott.

    – Te Péter – mondá Krisztus urunk, mikor Péter visszajött a búzával -, eredj át annak a szegény özvegyasszonynak az udvarára, s égesd el ott a búzát!

    Megy Péter a szegény özvegy udvarára, ott a búzát meggyújtotta, s hát – lássatok, halljatok csodát! – csak úgy ömlött a búza: elég lett volna a falunak egész esztendőre. Látja ezt a gazdag ember, gondolja magában: ha abból a marék búzából tenger sok búza lett, mennyi lesz majd az övéből!

    Hátrakiált a cséplőknek:

    – Hé, hagyjátok félbe a cséplést, gyújtsátok meg a búzát!

    A cséplők kétszer sem mondatták, egyszeriben meggyújtották a búzát. De bezzeg ebből a tűzből nem lett búza: elégett a csűr, a ház, porrá lett a rossz szívű gazdának mindene.

    – No, uram – mondá Péter -, ezt ugyan jó keményen megbüntetted.

    – Ne beszélj semmit, Péter, eredj a juhászhoz, s kérj attól is valamit!

    Megy Péter a juhászhoz, de ez ráuszította a kutyákat, ahelyett hogy bár egy falat kenyeret adott volna.

    Fut vissza Péter nagy lelkendezve, s mondja, mi történt.

    – Láttam, Péter, de csak eredj vissza, s kérj tőle bár egy csupor savót, s ha ád, öntsd fel az esztena fedelére.

    – Uram, összetépnek a kutyák.

    – Ne félj, Péter, amíg engem látsz! Eredj!

    Visszamegy Péter, s mondja a juhásznak:

    – Hallod-e, juhász, tenger sok juhod van, adj bár egy csupor savót!

    – Jól van, nesze, amit a kutyák meghagytak.

    Éppen egy csuporra való volt. Péter azt is megköszönte illendőképpen, s aztán felöntötte az esztena tetejére. Hát, uramteremtőm, abban a szentséges szent minutában tűzbe borult az esztena, s porrá égett minden, de minden!

    – No, ezt ugyan jól megbüntetéd! – mondá Péter.

    – Hallgass, Péter, ne járjon annyit a szájad! – inté Krisztus urunk, s mentek a halászhoz.

    Mennek a folyóhoz, s hát a halász éppen akkor köt ki a túlsó parton. Átkiált Krisztus urunk:

    – Te jó ember, vígy át a vízen!

    A halász egyszeriben megismerte a két vándort, átevezett érettük, s beleültette a csónakba. Ám amint eveztek a vízen keresztül, egyszerre csak csúnya sebek lepték el Krisztus urunk testét. Látja ezt a halász, s kérdi igaz szívvel:

    – Ugyan bizony van-e ennek valami orvossága?

    – Hej, fiam, ennek csak egy orvossága van. Ha megkennéd a szopós gyermeked vérével, mindjárt meggyógyulna.

    Megszomorodott erre a halász, a könnye kicsordult. De amint hazaértek, vérét eresztette tulajdon édes gyermekének. Aztán bekente vérrel a sebeket, s hát azok csakugyan egyszerre meggyógyultak.

    – Péter – szólt most Krisztus urunk -, eredj, s dobd a gyermeket az égő kemencébe!

    Sírt a halász, sírt a felesége, gyökeréből fájt a szíve mind a kettőnek, de nem szóltak semmit: legyen meg az Úr akaratja.

    Péter elment, s a gyermeket bevetette a kemencébe.

    Egy percre, kettőre azt mondja Krisztus urunk a halásznak:

    – Eredj, fiam, nézz ki, vár a gyermeked!

    Megy a halász, s hej de nagy örömre változék nagy szomorúsága! Ihol, ott ül a kemence tetején a gyermek, két kezében két aranyalma, s azzal játszadozik.

    Térdre borult a halász Krisztus urunk előtt, s úgy köszönte isteni nagy jóságát. Mondá Krisztus urunk:

    – Kelj fel, fiam, ne köszönj nekem semmit, köszönj mindent a te jó szívednek! Eredj most ki a mezőre, s mérj ki magadnak akkora helyet, amekkora tetszik. Abból megélhetsz halálodig. De ezután se feledkezzél meg a szegényekről!

    Ezt mondá Krisztus urunk, s eltűnt Szent Péterrel.

    Pin It on Pinterest