Messze, messze Afrikában,
a Zámbézi folyó partján
élt egy apró Hottentotta.
Kinn játszott a folyóparton,
sziklák között a homokba.
Talált egy különös követ…
– Mi lehet ez?… – latolgatta,
latolgatta,
fontolgatta
az apró kis hottentotta;

Arra ballag Öregapó
A legbölcsebb hottentotta.

Hozzárohan,
megkérdezi:

– Öregapó!
Mi ez a kő?
Itt találtam a homokban.

Nézi, nézi Öregap,
a legbölcsebb hottentotta:
– Mi ez a kő?
Azt sem tudod?!
Ide hallgass, édes fiam!

Ez egy ős-kőkori fegyver!
Egy szakóca.
Egy marokkő!
Lehet harmincezer éves…
Egyik ősöd pattentotta!

Bámul a kis hottentotta…
Kezében az ős szakóca,
lehet harmincezer éves,
egyik őse pattentotta…
Ám éppen kezébe illik.
Harcol vele. Csapkod. Vagdos.
Csillog-villog, mint a szikra.

Öregapó!
Bölcsek bölcse!
Te legnagyobb hottentotta!
Pattints nekem még egy ilyet…
…ide a másik markomba!

– Hogy még egy ilyet pattintsak?…
Hová gondolsz édes fiam?!
Messzi múlté ez az ipar…
Hát hol élsz te?
Más divat jár Afrikában!
Hát nem tudod,
réges-régen nem élünk már
a Pattintott Kőkorszakban!

– Hát hol élünk? Öregapó!

Hogy hol élünk?
Ide figyelj:
a – Kattintott Fénykorszakban!

Imígyen szólt Öregapó,
a legbölcsebb hottentotta.
És mivelhogy alkonyodott,
s éj szállt volna
a
bungalóra
(nyelvével egy nagyot csettint!)
s a villanyt
fel
– kattentotta!