Vándorolt Mátyás király, mikor már nagy király volt, vándorolt városról falura, maga szemével látni, maga fülével hallani. Egyszer a vándorlásban elfáradt a országúton, felkérezkedett egy szegény paraszt szekerére. Azon a szekéren a búzáját vitte őrletni a szegény paraszt ember. Felvette jó szívvel a vándort a szegény paraszt.

Megy a szekér csendesen, egyszer csak szembekocog egy hatlovas fényes hintó, abban ül egy büszke báró.

A kocsisa rákiabál a szegény parasztra:

-Térj ki, paraszt!

De az a rongyos vándor, aki a zsákon kucorgott, azt mondta a parasztnak:

-Ne térjen ki, atyámfia!

El is vette a gyeplőt a szegény paraszttól, megállította a szekeret, hogy a paraszt ki ne térhessen.

-Mi lesz, hé, nem hallottad, hogy térj ki,- már a kocsis emeli az ostort, hogy majd a nyaka közé suhint a parasztnak.

Hanem a vándor leugrik a szekérről, a báró elé áll, kigombolkozik, hát a báró majd leesett az ülésről, ott van előtte aranyos ruhában Mátyás király.

-Először is megparancsolom, hogy fogjatok ki két lovat, fogjátok a szegény ember két rossz gebéje elébe, elbírja négy ló is ezt a hintót.

A hintónak is le kellett szállani, segíteni a paraszt szekere elé fogni a két gyönyörű paripát.

-Most pedig co, fel, vissza a hintóra! És azt parancsolom, hogy a hintó térjen ki, mert az üres szekérnek kell a terhes szekér elől kitérni!

Akkor lett törvény, hogy az üres szekér tér ki a terhes szekér előtt. Ezt is az igazságos Mátyásnak köszönhetjük