tatár mese

Élt egyszer réges-rég egy igen furfangos szegény ember, aki messze földön híres volt arról, hogy mindig helyén van a nyelve, senki nem tud túljárni az eszén. Ugyanezen a vidéken élt egy gazdag ember is, aki folyton dicsekedett az eszével, és magát tartotta a legokosabb embernek.

-Engem még az a híres furfangos ember se tud lóvá tenni – dicsekedett gyakran a gazdag.

Egyszer az úton mendegélt, s az út szélén megpillantotta a furfangos embert, aki ott állt, egy görbe nyírfához támaszkodva.

Odalépett hozzá a dicsekvő, és azt mondta neki:

-Téged, barátom, furfangos és leleményes embernek tartanak. No, próbálj túljárni az én eszemen!

-Megpróbálnám én! – felelte a szegény ember. – Túljárnék az eszeden valami furfanggal, csak az a baj, hogy nincs itt a furfangos tarisznyám. Otthon feledtem.

-Mennék én szívesen, de nem mozdulhatok innen – mondta a furfangos.

-Látod, hogy megdőlt ez a nyírfa! Ha nem támasztom a hátammal, rögtön kidől.

Megmérgesítette a dicsekvőt a sok kifogás, rákiáltott a szegény emberre:

-Lódulj, hozd a furfangos tarisznyádat, addig majd tartom a helyetted ez a nyírfát!

A furfangos elment, de nem is tért vissza. A dicsekvő pedig talán még most is támogatja a görbe nyírfát.